
Kisebb-nagyobb sikerek után 1969 elején mosolygott rá a szerencse: az énekessel és a basszusgitárossal elégedetlen Ritchie Blackmore gitáros és Jon Lord orgonista új tagokat kerestek feltörekvő bandájukba, a Deep Purple-be. Glover ekkor aligha sejtette, hogy döntésével milyen keresztet vesz magára, igaz, ma már sem a Mélybíbor, sem az ő helyét nem kérdőjelezi meg senki a hard-rock legendáriumában.
Az ugyanis hamar kiderült, hogy a már akkor elviselhetetlen természetű Blackmore és a lágyszívű - és -hangú - Gillan között Roger lesz a villámhárító, és nevéhez hűen, ugyancsak kesztyűs kézzel kellett bánnia a hisztivirtuózzal, meg a mimózával, hogy a világsiker kellős közepén ne falják fel egymást. És persze közben dalokat írt, tanári módon brummogtatta négy húrját, és produceri munkákat is vállalt olyan lemezeken, mint a Concerto For Group And Orchestra, az In Rock, a Fireball, a Machine Head.
"Idomári képességeit" különösen a turnékon kamatoztathatta. Mai füllel is szenzációsak az olyan Purple-koncertlemezek, mint a Made In Japan, vagy a Scandinavian Nights, de azért a közönség is tapasztalhatta, hogy micsoda háborúságok folynak nyílt színen az egyes tagok között. Persze csodát Glover sem tudott tenni: 1973-ban Blackmore előbb Gillant utálta ki, egy évvel később pedig őt.
Roger nem esett kétségbe, komponálni kezdett saját szakállára és egy sikeres gyerekdarabot írt The Butterfly Ball címmel 1974-ben, amelynek előadására, a londoni Royal Albert Hallba számos kiváló énekest (David Coverdale, Glenn Hughes, Ian Gillan) meghívott. 1979-ben aztán - hogy, hogy nem - éppen a rémes Ritchie-nek kezdett hiányozni a komoly basszusgitáros, aki valami furcsa mazochizmustól vezérelve igent mondott neki: először csak a stúdióban segítette ki a Rainbow-t, majd egészen 1984-ig turnéztak is együtt.
1984 azonban már a Deep Purple újjáalakulásának és nagy visszatérésének éve volt. A sikersorozat azóta is tart - ezt a hazai publikum is átélhette néhányszor - és most Gloveren volt a sor, hogy megmentse a bandát: valóságos csoda, hogy 1994 óta, amikor Blackmore végleg bedobta a törülközőt (Steve Morse úgy pótolta, hogy sokaknak már nem is hiányzik) nem voltak személyi változások, - kivéve Jon Lord 2002-es visszavonulását, akinek a helyét Don Airey vette át a billentyűk mögött - az öreg rock-veteránok járják a világot, és új lemezeiken sem ismétlik önmagukat.
Roger eddigi nem kevés funkciója mellett immár a csapat szóvivőjének szerepét is magára vállalta. Fekete kalapja, amely jótékonyan rejti fürtjeinek ritkulását, URH-gitárja fogalommá vált. Hogy bírta ki eddig? Talán úgy, hogy soha nem szállt fejébe a dicsőség, a legragyogóbb pillanatokban is képes volt a földön járni. No és talán úgy, hogy a kisszerű irigykedések, nagy balhék sem tudták elvenni a kedvét életcéljától, a rockzenétől.



