
1966-tól már ők voltak a New York-i városi népzene legkiválóbb képviselői. A nagy áttörést egy évvel később Mike Nichols Diploma előtt című filmje hozta meg nekik, amelyben a Sound Of Silence mellett elhangzott a Mrs. Robinson, valamint a Scarborough Fair című daluk is. A kettős vokáljai, az akusztikus gitárok csengése, a halk poézis maradandó dalok egész sorát teremtették meg: Homeward Bound, America, I Am A Rock. 1970-ben jutottak a csúcspontra, a Bridge Over Troubled Water című albummal, rajta a címadó dal mellett a The Boxerrel, a The Only Living Boy In New York-kal, a Ceciliával. A korong az év lemeze lett az Egyesült Államokban, ezt követően azonban a két jóbarát szétvált: Garfunkel egyedül énekelt tovább, több-kevesebb sikerrel - a közös dalokat ugyanis szinte mind Simon írta – igaz, egy időben szép sikereket ért el filmszínészként. Paul viszont önállóan is megállta a helyét: az 1975-ös Still Crazy After All This Years, az 1980-as Hearts And Bones, amelyet akkori, már második felesége, Carrie Fischer színésznő ihletett, óriási siker lett.
1981-ben a New York-i Central Parkban tartottak közel félmillió néző előtt hatalmas koncertet. Nem volt nehéz összehozni, mert a park két oldalán laknak... Utána még végigcsináltak egy nagyszerű világturnét – e sorok írója soha nem felejti el azt a párizsi éjszakát, amikor 70 ezer gyertya lobogott az egyik legnagyobb lóversenytéren a The Sounds of Silence alatt - majd 20 évre ismét befejezték közös pályafutásukat. Akkor újra összeálltak az Old Friends-turnéra, amelynek csúcspontja az az ingyenes buli volt, amelyet a római Colosseumnál tartottak 600 ezer néző előtt. A turnéról CD és DVD is készült, előzőleg pedig megjelentettek egy koncertfelvételt, amelyet 1967 januárjában a New York-i Lincoln Centerben vettek fel, Paul egy szál gitáros kíséretével.
A 80-as évek közepén kevesen gondolták volna, hogy a csendes, a rock-sztárságtól igen távol álló Simon még hatalmasat fog dobni: 1986-ban készült el a Graceland című albuma, amelyben dél-afrikai zenészekkel és kórusokkal, köztük a Ladysmith Black Mambazóval játszott együtt, és a slágerlistákra is felkerült a Diamonds On The Sole Of Her Shoes, illetve a Chevy Chase-zel közösen készült, humoros klippel "súlyosbított" You Can Call Me Al. Paul egyike volt azoknak a muzsikusoknak, akik síkra szálltak a dél-afrikai apartheid felszámolásáért, Nelson Mandela szabadon bocsátásáért és a lemezzel az afrikai zenész tehetségét akarta megmutatni a világnak. 1991-ben azonban már Brazíliában kalandozott, és a Rhythm of The Saints című lemeze a szambának adott új értelmezést. Ezzel a koncertprogramjával abban az évben Budapestre is eljutott.
A 90-es években Paul Simon alkalomszerűen lépett fel, elsősorban jótékonysági koncerteken, köztük egy tibeti bölcs könyvbemutatóján játszott Patti Smith-szel és Philip Glass-szal, akikkel már volt a 80-as évek közepén egy közös kortárs zenei tervük. 1997-ben azért ismét új önálló lemezzel, sőt, mindjárt egy musicallel jelentkezett: The Capeman című darabját a Broadway-n is bemutatták. A 2000-ben kiadott You’re The One album azonban némi csalódást okozott.
2001. októberében David Bowie az ő Americájával indította el azt a New York-i koncertet, amelynek bevételeit a szeptember 11-i terrortámadások áldozatai hozzátartozóinak ajánlották fel. Ugyanebben az évben került be Paul – szólistaként – a Rock and Roll Dicsőségcsarnokba.
Simon azonban 65 évesen sem akar a múltjából élni. Az idén májusban jelent meg legújabb a kritika és a közönség által egyaránt nagyrabecsült lemeze, a Surprise, amely Brian Eno producerkedése mellett összegezte Paul rock-os, folkos és némiképp jazz-es törekvéseit is. Zenésztársai között olyan kiválóságok szerepeltek, mint a billentyűs Herbie Hancock, Bill Frisell gitáros és Steve Gadd dobos, de vokalistaként ott volt 14 éves fia, Adrian is. Más utánpótlás is van a családban: első házasságából származó fia, Harper, kiváló gitáros.



