
A hétfőn 45. életévét betöltő, külsejében és zenéjében egyaránt "brutális" alkotó már negyedszázada meghirdette a "kutass és pusztíts" (Search and Destroy) mozgalmat.
Rollins annak az immár több mint ötvenéves amerikai hagyománynak a folytatója, amely a dzsessz, a rock, a kortárs zene színpadára viszi a költészetet: Allen Ginsberg, Jack Kerouac, Bob Dylan, Leonard Cohen, Jim Morrison, Lou Reed, Patti Smith stafétása és ő is korán szembekerült a polgári társadalom bevett értékrendjével. Washingtonban született 1961. február 13-án Henry Lawrence Garfield néven, de vezetéknevével ellentétben nem éppen lustaságáról volt híres, sőt, "hiperaktivitás" miatt ritalinnal kezelték. Később katonai iskolába került, amelyet azonban gyűlölt a vasfegyelem miatt, és egy ideig gondjai akadtak a nőkkel való kapcsolataiban is. Talán ezért is lett néhány éve a melegházasságok szószólója, annak ellenére, hogy ő később "rendbe jött", többek között Kari Wuhrer énekes-színésznővel és egy másik híres punkkal, Lydia Lunch-csal élt együtt. Valószínűleg ugyanezek az élmények vették rá, hogy 2003-ban többször is fellépjen az Irakba vezényelt amerikai katonák előtt annak ellenére, hogy személyesen ellenezte George W. Bush háborúját.
A 80-as évek elején tűnt fel Black Flag (fekete zászló) nevű együttesével, és valósággal sokkolta a közönséget: nemcsak a punknál és a metálnál is keményebb zenéjével (ezt nevezték annak idején hardcore-nak), hanem puszta megjelenésével is: egy agyontetovált, alaposan kigyúrt fickó tombol ma is (szó szerint) a pódiumon, félmeztelenül, mezítláb, mindössze egyetlen rövid klottnadrágban, dőlnek belőle az ordító hangok, testéről pedig patakokban a veríték - valóságos ősemberi rítusnak veti alá a közönséget. "Mindig táncos akartam lenni, csak nem bírtam elviselni, hogy szorít a cipő"- mondta. Olyan kultikus figura, akit nem lehet távolról imádni, csakis akkor fogható meg, ha hallgatósága aktívan részt vesz a szertartásban, agyát és érzékeit teljesen ráállítja Rollins gondolataira és személyes kisugárzására.
És persze a szövegek sem éppen szépen nyíló virágokról szóltak, hanem bűnről, erőszakról, emberi gonoszságról, félelmekről, hazugságokról. A Damaged (1981), a Slip It In (1984) és az In My Head (1985) voltak e korszaknak kiemelkedő lemezei. Később a Rollins Banddel vitte tovább ezt a vonalat, olyan lemezeken, mint a Lifetime (1988), a Come In And Burn (1997) a Get Some And Go Again (2000) vagy a Nice (2001). Van egy olyan koncertalbuma is, amelyet Anthony Burgess Mechanikus narancsa ihletett. A Rollins Bandet jó néhányszor láthattuk Magyarországon is a Fekete Lyukban, a Petőfi Csarnokban, illetve Sziget-fesztiválon és tapasztalhattuk: utána fellépni valóságos művészi öngyilkosság. Csak remélhetjük, hogy márciusban kezdődő európai turnéján, amelynek stílszerűen 25 Years of Bullshit a címe, elkeveredik ki hazánkba is.
Henry Rollins azonban a koncertezéssel, a lemezkészítéssel párhuzamosan már korán megalapozta írói pályáját. Nem titkolja grafomániáját: "Ha elveszteném a napfényt, gyertyafénynél, holdfénynél, fény nélkül írnék. Ha elveszteném a papírt és a tollat, véremmel írnék az elfelejtett falakra. Örökké írni fogok. Összegyűjtöm a világ valamennyi éjszakáját és elhozom neked" - írta egyik prózaversében. Születésnapjának dátumáról nevezte el könyv és lemezkiadóját, a 2.13.61 Publicationst, amely többek között Nick Cave könyveinek amerikai kiadója is. Versei élesen vágott filmekre, nyers imákra emlékeztetnek, novellái, cikkei szociográfia-értékűek. Szenvedélyes naplóíró is. Legjobb könyveinek a kétkötetes Black Coffee Bluest, valamint egy, 40 dollárért meggyilkolt barátja emlékére írt Eye Screamet (Szemsikoly, de kiejtve "fagylaltnak" is - icecream - érthető) tartják. Az elmúlt 15 évben rendszeresen készít prózai lemezeket is írásaiból, amelyek mögött a zene legfeljebb aláfestésként szerepel, amely szintén a "beat"-ek hagyománya. Ezek közül a Get In The Van, a Black Flag turnéinak története Grammy-díjat is kapott, az elmúlt években négy albumot is kiadott a Talk Is Cheap-sorozatában. Jelenleg éppen egy ilyen "szöveges" turnén van Ausztráliában.
Gyakran tűnik fel filmekben, többnyire rossz fiúként, esetleg zsaruként vagy börtönőrként. Szerepelt például David Lynch Lost Highway-jában is. Az idén mutatják be Susan Dynner Punk's Not Dead című dokumentumfilmjét, amelyben a 30 évvel ezelőtt kiteljesedett műfaj számos (túl)élője, köztük Johnny Rotten, Jello Biafra, a Damned, a UK Subs, a Fugazi, Billy Idol és mások mellett Rollinst is megszólaltatják.
2004-ben Harmony in My Head címmel rádióműsort indított egy Los Angeles-i független adón "marginális" zenékből". Henry Rollins ki nem állhatja a hagyományos sztárlétet, és annak velejáróit, az ájult rajongókat. "Ugyanazt csinálom, mint egy acélmunkás, legfeljebb tőle nem kérnek autogrammot" - szokta mondani. És hogy vélekedik önmagáról és az alkotásról? Ime: "Akarsz egy jó testet? Dolgozz rajta. Sikert akarsz? Dolgozz rajta? Valami igazán különlegeset akarsz létrehozni? Bolondulj meg egy kicsit..."



