
- Hitte volna, hogy még nyolcvan évesen is zenél?
- Nem, arra sem mertem volna fogadni, hogy 50 felett játszani fogok. De örülök, hogy itt vagyok, szerencsém van. Ez az év sokakat elvitt, Peter Jenningset, John Johnsont, aki az első olyan fekete magazinokat elindította, mint az Ebony vagy a Jet, Luther Vandrosst, Little Miltont....
- Mi viszi tovább ennyire?
- A népszerűségnek nagy szerepe van ebben. A blues nincs annyira előtérben a rádiókban, mint másfajta zenék. Ha nem viszem el magam az emberekhez, nem tudják, hogy létezem. Ezért járom az országot, a világot. Eddig 90 országban jártam. És megfigyeltem, amint elmegyek a városba, azonnal elkezdek leveleket kapni, és a lemezeladások is megugrottak.
- Érez-e küldetést általában a blues terjesztésére, mint a saját zenéjének megismertetésére?
- Igen, ezek összefüggenek. Vannak ma is olyan fiatal, bluest játszó szupersztárok, mint Robert Cray vagy Kenny Wayne Shepherd, és mások, akik nem kapnak olyan figyelmet, mint amilyent megérdemelnek. Mindössze három olyan műholdás csatornánk van, ahol mindennap lehet bluest hallani. Én anyagilag 65 éves koromban megengedhettem volna magamnak, hogy visszavonulok, de a pénz soha nem volt cél számomra.
- Hogyan alakította ki stílusát?
- Most hazudhatnék, és azt mondhatnám, hogy tudtam előre, milyen stílusban fogok játszani. De nem tudom, hogyan alakult ki. Akár hiszi, akár nem, megőrültem a hawaii zenéért, az ő ukuleléjük és gitárjuk egészen különlegesen szól. És ugyanilyen a country-zene a steel-gitárral. Ez utóbbi a legjobb gitárhang, amit valaha hallottam. Ezt próbáltam kihallani saját játékomból.
- Milyen volt az első gitárja?
- Egy kis vörös Stella volt. Körülbelül kétharmad olyan hosszú volt, mint a mostani. Akkoriban Mississippiben dolgoztam, havi 15 dollárért. Találtam egy fickót, aki éppen ennyiért adta a gitárt. Megbeszéltem a főnökömmel, hogy hitelezze meg nekem, és utána két hónapig csak félfizetést kaptam a törlesztés miatt.
- Milyen volt az első Lucille-ja?
- Az első Lucillomat 1950 körül vettem, egy kis fekete Gibson volt.
- És most...
- A 16. Lucille-nál tartok. A többiek zöme megvan otthon. Az elsőt ellopták egy éjjel Bronxban, amikor egy barátomat akartam meglátogatni és közben a kocsimból kiemelték a gitárt, az erősítővel együtt. Hirdetést adtam fel, 55 ezer dollárt ígértem annak, aki visszahozza, de nem jelentkezett senki. Valószínűleg nem tudta a tolvaj, mit lopott el.
- Új lemezen jól ismert művészekkel játszik együtt. Mennyiben más egy ilyen duett-lemez, mint amit egyedül készít?
- Ezek szupersztárok! Nagyon sokan ismerik őket olyanok, akik nem tudják, ki az a B.B. King, így ezeken a vendégeken keresztül bemutatkozhatok nekik. A másik ok pedig , hogy ilyen lemezeket készítek, hogy sokat tanulok belőlük, igaz barátságok születnek a közös munkából.
- Milyen érzések töltik el az indianolai B.B. King-múzeummmal kapcsolatban?
- Ember, az egyik legnagyobb dolog, amit történt B.B.Kinggel. A legtöbb blues-énekes a Mississippi deltavidékéről jött, mint én is, így ez a múzeum nemcsak B.B. King-ről, hanem a Deltáról, a blues-ról és mindarról mesél, ami a blues-zal kapcsolatos.
- Van-e kedvenc B.B. King-albuma?
- Igen, a My Kind of Blues - egyetlen este vettem fel: délután 3 órakor kezdtük és éjfél körül végeztünk is.
- Kedvenc dala?
- A The Thrill Is Gone.
- Furcsa, hogy éppen ez a "márkadala", hiszen a borzongás ritkán hagyja el Önt.
- Van a blues körül egy mítosz. Az emberek azt hiszik, hogy valahányszor bluest játszunk, meghalt apánk, anyánk, feleségünk otthagyott minket és így tovább. Pedig azért játsszuk ezt a zenét, mert jó érzés tölt el minket vele és jól hangzik. Persze ugyanúgy erőt vehet rajtunk a bánat, mint bárki máson, de van sok olyan dal, amelyet ha szomorúan meghallgatsz, el is múlik a bánatod.
- Élete végéig játszani akar?
- Ameddig csak lehet, ameddig az egészségem engedi. Cukorbeteg vagyok, de ettől eltekintve nagyon jól érzem magam. Nincs kedvem egész álló nap pecázni, vagy a tv-t nézni, bármennyire is imádom a western-filmeket. Akkor mi mást tehetnék?
R&L



