
A sokfelé kísérletező billentyűst, aki marandandót tudott alkotni popban, rock-ban, jazz-rock-ban, rhythm-and-bluesban azonban soha nem vakította el a rivaldafény, ugyanolyan szerényen, földhözragadtan fogadta azt is, ha a topon volt, azt is, ha éppen csak szűk közönségnek játszhatott. Manfred, eredeti nevén Michael Lubovitz, október 21-én tölti be 65. életévét.
A hosszúkás arcú, Woody Allen-szemüveges, teveszakállas muzsikus Johannesburg-ben született, de már tízenévei végén Londonba költözött, és nem is tért vissza a Dél-Afrikai Köztársaságba mindaddig, amíg ott apartheid-rendszer uralkodott. A brit fővárosban őt is megérintette a fehér rhythm-and-blues hulláma, és első zenekaraival ezt az irányzatot követte. Tulajdonképpen a R&B-ből nőtt ki az első igazi Manfred Mann-formációja, amelynek frontembere Paul Jones, a Blues Band későbbi vezetője lett. Az ő éneke és szájharmonikája fémjelezte az akkori MM-t, olyan nagysikerű dalokkal, mint a 5-4-3-2-1, vagy a Groovin’, és nem feledhetjük el az olyan, nem kevésbé örökbecsű popslágereket sem, mint a Doo Wah Diddy, (amelyre 1979-ben a budapesti öttusa-világbajnokságot nyert amerikai csapat edzett a Duna-parton), vagy a Pretty Flamingo. A formáció azonban nem volt hosszú életű és Manfrednek már 1966-tól új csapat után kellett néznie.
A második felállás három éven át rendszeresen ostromolta a toplistákat, ma is szívesen meghallgatjuk a Ho!Ho! Said The Clownt, a My Name Is Jack-et, a Fox On The Runt, és különösen a Mighty Quinnt, Bob Dylan dalát, amely jobb volt, mint az eredeti és - akkor még maga Manfred sem tudhatta - még egy feltámadást megért az ő vezénylése alatt. Ebből a társulatból is említsük meg az énekest, Mike D’Abót, aki később elismert musical-színész lett.
1969-ben azonban ismét váltás következett be Manfred Mann életében, aki a zongora és az orgona mellett felfedezte a szintetizátorokat. Miközben anyagi helyzetét biztosítandó reklámzenéket írt, megalakította Manfred Mann Chapter Three nevű, fúvósokkal is kibővített jazz-rock együttest, amely méltó társa lehetett volna a Colosseumnak és az Ifnek, ha egy kicsit jobban menedzselik. Ebben Manfred évtizedes kollégája, Mike Hugg vette át az éneket, ő lett az együttes fő vokalistája, és zongorázott is, míg főnöke az elektromos billentyűket gyúrta. Végül a Chapter Three két albuma gyűjtőknek való ritkaságként került be a rock-történelembe, de ez sem kevés. Közben Manfred beszállt vendégként a Uriah Heep LookAt Yourself című albumán a July Morning-ba, és remek billentyűs párbajt vívott Ken Hensley-vel.
1972-ben végre eljött az idő, amikor Manfred megtalálta a megfelelő egyensúlyt a popularitás és az igényes zene között. Ekkor teremtette meg leghosszabb életű csapatát, a Manfred Mann’s Earth Bandet, amely előbb megszakítás nélkül 15 éven át működött, majd a 90-es években, sőt a XXI. század első éveiben is újra fel-felbukkant. A fülbemászó dallamokat, amelyeket az esetek többségében más szerzőktől, köztük Bruce Springsteentől és Bob Dylantől vették, remek billentyűs és gitáros-szólókkal, kidolgozott bevezetőkkel tették teljes kompozíciókká.
Az első formációban Chris Slade, a kopasz óriás dobolt (később Jimmy Page The Firmjében, majd az AC/DC-ben is játszott) és Mick Rogers gitározott-énekelt. E korszaknak legjobb lemezeinek az 1973-as Solar Fire-t és az 1975-ös Nightingales and Bombers tartják. 1976-ban új korszak kezdődött az Earth Band életében, amikor leigazolták az Adonisnak nem mondható, ám annál szebb nevű és még szebb hangú Chris Hamlet Thompsont. Ehhez az operába illő vokális képességekkel megáldott, gitározni is remekül tudó muzsikushoz fűződik az együttes legjobb korszaka. Ekkor készültek olyan albumok, mint a Roaring Silence, rajta a Blinded By The Lighttal, (1976), a Watch (1978), a Circles-szel, a Davy’s On The Road Againnel, a Martha’s A Madmannel és a Mighty Quinn hard-rockos feldolgozásával, majd a világzene felé nyitó Somewhere In Africával (1983).
Mi magyarok is szerencsések voltunk, mert 1983-ban, az alig fél éve megnyílt Budapest Sportcsarnokban tartott a MMEB felejthetetlen koncertet: nemcsak a zene, a koncert hangulata volt az akkori magyar közönség számára egyedülálló, hanem az a tökéletes hangminőség is, aminek hallatán egy jó nevű magyar zenész kijelentette: "Itt és most kell abbahagynunk, soha nem leszünk versenyképesek". Maguknak a zenészeknek is minden bizonnyal tetszett a buli, mert hamarosan ki is adták Live In Budapest címmel. Ez volt az első olyan, nyugati együttes által adott koncert hivatalos lemezváltozata, ami a "Vasfüggönyön túl" készült. (Később egyre többen örökítették meg magyarországi bulijaikat, előbb Nico, majd John Mayall, a Queen - filmen is! - legutóbb pedig Chris Farlowe vetemedett ilyen cselekedetre.) Unikumnak számított a koncerten a színpadkép a gumibabákkal, amelyek időnként meglepő helyváltoztatásokra voltak képesek, máskor pedig valamelyik zenész robbant ki belőlük (szó szerint) és az animációs rajzfilmekkel, amelyek az instrumentális darabokat kísérték. Az est egyik legszebb pillanatával Thompson ajándékozta meg a közönséget, amikor egy szál gitárral, hangjának minden szárnyalásával adta elő Bob Marley Redemption Songját (No Kwazulu). Három évvel később újra nagyszerű bulit tartottak ugyanott - sajnos az már e felállás végét jelentette.
Manfred Mann azóta sem pihen, néha összerántja a bandát, 1996-ban például a Petőfi Csarnokban léptek fel, ismét Mick Rogers-szel és Noel McCalla énekessel és a dobos akkor egy másik legenda, Clive Bunker, a Jethro Tull alapító tagja volt. Közben Manfred egy különleges albumot is készített: az 1991-es Plain Music észak-amerikai indiánok zenéjét dolgozta fel néhány őslakos muzsikus, valamint Barbara Thompson közreműködésével. Legújabb munkája, a Manfred Mann 06 tavaly év végén jelent meg, szinte minden muzsikus közreműködésével, aki valaha megfordult az Earth Bandben.



