"Amikor először jártam Amerikában, szóba elegyedtem egy fekete zenésszel és hamarosan a blues-ról kezdtünk beszélgetni. Amikor megemlítettem neki egyik kedvencemet, a Stormy Monday Bluest, fellelkesült: "Hallottad Chris Farlowe-tól? Szenzációs!"

Mire én szerényen megjegyeztem, hogy Farlowe tulajdonképpen én lennék. Mire megvetően végigmért: "Na ne szórakozz velem, az egy fekete!"

Ezt a történetet mesélte el Chris Farlowe Martin Scorsese blues-sorozatában, és alighanem inkább dicsekedett, mint panaszkodott. Kevesen érzik ugyanis úgy a bluest, valamint a jazz-ből jött ritmikus "énekbeszédet", mint a most 65. születésnapját ünneplő énekes - bőrszíntől függetlenül.

Chris Farlowe 1940. október 13-án jött a világra a kelet-londoni Islingtonban John Deighton néven és az idén ünnepelte pályafutásának 50. évfordulóját! Ugyanis már 1955-ben saját skiffle-zenekara volt, de, mint brit kortársai közül oly sok mindenkit, őt is hamar meghódította a blues, a rhythm-and-blues. Már 1959-ben, miközben ácsnak és asztalosnak tanult, megtalálta élete hivatását, amikor a Fabulous Thunderbirds együttes tagja lett, és közben, mintegy "mellékesen" be-beszállt a brit blues egyik atyja, Alexis Korner Blues Incorporated-ébe.

Rövid időn belül az egyik legelismertebb "shouter" lett a szigetországban, ennek ellenére a nagy áttörést a szélesebb publikum felé egy romantikus Rolling Stones-dal, az Out of Time hozta meg neki: a dal szenvedélyes, soul-os előadásával a toplisták első helyére ugrott - életében először és utoljára. Még nagy slágere volt két évvel később a Dawn című dal, de sem lelki alkata, sem pedig külseje nem arra teremtette őt, hogy "sztár legyen". Ez az óriási hangú férfiú ugyanis a legjobb jóindulattal sem mondható szépnek: méreten felüli feje, kicsit ferde szája, amelyek mellett tovább rontott megjelenésén 1973-ban bekövetkezett súlyos autóbalesete, amelynek nyomán válla is eltorzult, legfeljebb "különösnek" mondható.

Szerencsére ez kevésbé érdekelte a Colosseumot, amikor egykori Thunderbirds-beli társa, Dave Greenslade orgonista hívására beszállt a már akkor legendává vált jazz-rock bandába. Ott aztán pillanatok alatt letette a névjegyét. A Daughter of Time is Truth (1970) című lemezen operai erővel énekelte a címadó dalt, míg máig az egyik legszebb felvétele a Jack Bruce-féle Theme For The Imaginary Western, amelyben a különleges dallamot úgy szőtte át hangrögtönzésével, mint egy fát a mindenhonnan kinövő indák. Aztán egy év múlva a Colosseum Live című dupla koncertalbumon (1971), amely nem hiányozhat egyetlen lemezgyűjtő szekrényéből sem, valóságos jutalomjáték-sorozatot kapott. Vérlázító az a "Tarzan-üvöltés", amellyel a Skelingtont nyitja és a végén a gonoszkodó "hadova", a skat-parádé a Stormy Monday-ban, és főleg az általa szövegíróként is jegyzett Lost Angeles előadása, amelyet ő maga is élete legfontosabb dalának tart. Ő egy személyben a nagyvárosra váratlanul lesújtó földrengés, a menekülő szegény és gazdag lakosok ("a millionaire alone in the burning desert" - sivítja, mint egy sziréna, mélyről indulva egészen a csúcsokig), a mentőalakulatok és ő bóklászik a romok között, fekete humorú hangokat kicsalva torkából, feleselve Clem Clemson gitárjával.

A "Kolcsi" (szerencsére nem végleges) feloszlása igen érzékenyen érintette őt. Megpróbálkozott az Atomic Roosterrel, de ez a hard-progresszív rock együttes nem az ő világa volt, bármennyire is jó zenészekre talált itt is - hiányzott a blues! Aztán jött a baleset, gyenge társak, még gyengébb menedzserek - és Chrisnek egy időre elege lett. Úgy döntött, felhagy a zenével, és hobbijának, a második világháborús emlékek gyűjtésének szenteli életét. Nyitott is egy ilyen profilú boltot Call To Arms  néven, amely a korabeli magyar sajtóban egy, a neonácizmust tárgyaló cikkben úgy jelent meg, hogy "egy állítólag egykor kiváló énekes fasiszta kegytárgyboltot működtet Londonban."  Ebből csupán annyi az igazság, hogy kollekciójában valamennyi háborús fél egyenruhái fellelhetők voltak...

Szerencsére ez az önkéntes száműzetés csak a 80-as évek elejéig tartott. Akkor Mike Vernon producer hozta őt vissza a zenei körforgásba, és az akkor éppen kómában lévő brit bluest próbálták életre lehelni két kiválóan sikerült albummal, az Out of Blue-val (1985) és a Born Againnel (1986). Az új nagy rivaldafény azonban nem remélt helyről jött: Jimmy Page első szólóalbumához hívta őt, és az a három dal, amelyet ő énekel az Outrideren (1988), a lemez legjobb darabjai lettek. De még ez is semmiség volt ahhoz az újjászületéshez képest, ami 1993-ban következett be. Miközben Farlowe éppen Roy Harringtonnal turnézott és Waiting On The Wings című lemezének csinált hírverést (többek között Budapesten, az azóta leégett Globe színházban), jött Hiseman hívása, hogy "még egyszer, utoljára" hozzák össze az 1970-es nagycsapatot. A folytatást ismerjük: a turné, és a róla kiadott CD, videó, DVD annyira jól sikerült, hogy a Colosseum együtt maradt, és bár az egyik alapító, a zseniális "bolond szaxofonos" Dick Heckstall-Smith 2004. decemberében meghalt, az együttes, immár az állandó taggá vált Lady Barbara Thompsonnal továbbra is játszik. Két újabb stúdiólemezük, a Bread and Circuses, valamint a Tomorrow's Blues méltó folytatása a korábbi albumoknak.

"Mi háborús nemzedék vagyunk és bennünket agyonverni sem lehet" - mondta egyszer e sorok írójának Farlowe, akinek hangja semmit sem kopott az évtizedek folyamán, humora és öniróniája is töretlen. Amikor pedig legkedvesebb dalait énekli, és átfut az arcán egy hamiskás mosoly, valósággal megszépül. Mindezekben az élményekben sokszor lehetett részünk: Chris ugyanis nem kevesebb, mint tízszer lépett fel 11 év alatt Magyarországon, BS-ben, Pecsában, a Budai Vár Oroszlános Udvarában, a Darshan Udvarban, sőt, még a paksi Gasztro-blues fesztiválon is - ötször a Colosseummal, ötször saját bandájával. "El kell hagynom ezt a várost, inkább élnék Budapesten" - énekelte egyik koncertjén a Lost Angelesben, nem csupán kötelező udvariasságból. Egyébként legújabb koncert-lemezének a Hungary For The Blues címet adta!

1998-ban The Voice címmel jelent meg nagyszerű szólóalbuma. Ez a jelző korábban Frank Sinatrát illette meg, de azt hiszem, a blues-őrültek egyetértenek abban, hogy a mi "Hangunkat" Chris Farlowe-nak hívják, aki nagy örömünkre csak kis szabadidő-műhelyében hódol az asztalos-mesterségnek.

És ha már Farlowe személyes sztorijával kezdtük a születésnapi köszöntést, fejezzük be R&L történetével. 1985. május 13-án fotós barátommal két fontos munkánk volt: az egyik egy hazai aranylemez-átadás, ahol percemberkék jutalmazták meg egymást nagy hűhóval, miközben pléhbekk-műsorral szórakoztatták a szaksajtót. Délután viszont már a "Kolcsi" beállására voltunk hivatalosak. Már az egész banda ott sertepertélt a színpadon, amikor megjelent Chris, piros SZTK-keretes szemüvegben, bő hawaii ingben, amely azonban nem rejtette el hatalmas pocakját, kezében egy műanyag bevásárló szatyorral. Barátom percekig kereste gépét, amelyet kiejtett a kezéből a röhögéstől, de aztán állkapcsa a leszakadás állapotába került. Ugyanis ez a rémes figura, csak úgy, "sound-check" címszó alatt belezengett a mikrofonba - na mit gondolnak, miből? A Theme...-ből. "Oh, the sun was in their eyes..." üvöltötte szívből jövően. Mi egymásra néztünk és egyszerre mondtuk: "Ennyi."

Rhythm-and-Love 

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.