A természeti csapásoknak néha van valami "haszna" is. A Katrina hurrikán, amely New Orleans-et sújtotta és kis híján eltörölte a föld felszínéről, felhívta a figyelmet a város egyedülálló kulturális értékeire, mindenekelőtt zenei örökségére.

Újra sok szó esett a veterán muzsikusok Preservation Halljáról, rádöbbent a világ, hogy Fats Domino, a rock and roll egyik atyja még él, és megkeresték azokat a kiváló zenészeket, akik ebből a városból indultak el, mint például a Marsalis-família, és olyanokat is, akik a mai napig itt élnek és alkotnak, fittyet hányva a nagy zenei központokra és a divatokra. Közéjük tartozik Malcolm Mac Rebennack, ismertebb nevén Dr. John, a zenész szakma egyik legjobban tisztelt tagja, kiváló zongorista, bluesman.

Mac, aki november 21-én tölti be 65. életévét, már az 50-es években New Orleans egyik legkeresettebb stúdió- és háttérzenésze volt, dalokat írt, gitározott, zongorázott, hangszerelt. 1965-ben Los Angelesbe települt át és megteremtette saját pszichedelikus alteregóját, Dr. John Creaux The Night Trippert, egy XIX. századi louisianai vudu-varázsló szerepébe bújva.  A bluest és a boogie-t azonban ekkor sem felejtette el. Ebben a korszakában készített olyan azóta ritkaságként emlegetett lemezeket, mint a Babylon vagy főleg az 1968-as Gris-Gris, amelyről az I Walk On Glinded Splinters című dalt később többen, köztük a Humble Pie és Paul Weller is feldolgozták. Ekkoriban született másik híres dala, a What A Night is, Pályafutásának egyik csúcsa az 1972-es Gumbo volt, amelyben New Orleans-i rhythm-and-blues darabokat vett fel, az eredeti verziók közreműködőivel közösen. Később hazaköltözött, a mai napig a városban él és alkot.

"Szerencsés csillagzat alatt születtem - mesélte a Reuters-nek - a szomszédunkban élő hölgy zongorázott, nagynéném szintén, a sarkon lévő kocsmában pedig akadt egy fickó, aki a lelkét is kitette a zongorán. Apám lemezeket árult és hangosítást végzett városszerte a különböző ünnepeken. Elvitt engem a Mardis Gras karneválra, és így találkoztam olyan helyi zenészekkel, mint Danny Barker és Professor Longhair. Őket a városban mindenki ismerte, de senki nem vett magára sztárallűröket. Aztán apám összehozott Walter "Papoose" Nelsonnal, Fats Domino gitárosával, aki leckéket adott, majd magával cipelt a stúdióba. Egyik pillanatról a másikra stúdiózenész lettem."

Ezekből az évekből Dr. John különösen az excentrikus külsejű Professor Longhairre emlékszik, és arra, hogy az idősebb muzsikusok teljesen felnőttszámba vették a hozzá hasonló kölyköket. Ekkor kóstolt bele, többek között éppen a "Professzor" révén az afro-kubai zenébe, a mambóba,  amelyet később ő is beépített saját muzsikájába.

A fiatal zenész ügyesen áthidalta a faji problémákat is, mivel mind a fehérek, mind a feketék befogadták, sőt, mindkét zenész szakszervezet is soraiba fogadta, hogy ne legyenek akadályai annak, hogy éppen kikkel játszik együtt...Közben rádöbbent arra, hogy New Orleans kétségbeejtően szegény város, - szerinte egyenesen Haiti-szintű - és ő maga is szégyellte annak idején idősebb zenésztársai előtt, hogy milyen "rossz környéken" lakik.

A Katrina hurrikán pusztítása nem érte őt váratlanul, hiszen nem először látott ilyen elemi csapást New Orleans-ban. "Apám gyakran mondogatta, hogy előbb-utóbb eltűnnek a mocsaras területek. Akik halásztak, vadásztak, vagy csapdákat állítottak, tudták, hogy baj lesz. Amikor a hadsereg mérnökei eltérítették a Mississippit, hogy egyenesen az öbölbe folyjon, elvitték az állam ellenálló képességét. Természetellenes dolog volt" - mondja Dr. John.

Mindennek ellenére a muzsikus soha nem szakadt el a várostól. Még "alteregóját", a voodoo-funk figurát is ezért találta ki. "A Gris-Grist nem azért csináltuk, hogy sok pénzünk legyen, hanem azért, hogy ébren tartsuk szellemünket." Amikor visszatért, csak pusztulást látott, a régi New Orleans áldozatul esett politikusok, pénzemberek szívtelenségét. Szerencsére a zene, a kultúra maradt. Ott, ahol a rekedtes hangú, utánozhatatlanul dörmögő Dr. John szerint a halál és az élet kultusza ősidők óta elképzelhetetlen egymás nélkül. Ezt fejezik ki legjobb lemezei, a In The Right Place-től (1973) a 90-es évek elején Grammy-díjjal is kitüntetett Going Back To New Orleans-ig és a 2001-es Creole Moonig.

"A zene spirituális dolog. Az emberek szelleme erős. Ezért sikerül majd hamar talpra állítani. A helyiek saját városukban akarnak élni és nem kívánják, hogy áttelepítsék oda, ahol nem ismernek senkit és nincsenek meg a gyökereik." Louisianában járja egy mondás: "A tölgyfa nem esik messze a makktól". A tölgyfák kidőlnek, kiszakadnak a gyökereik. De a földre hullt makk ismét kicsírázik és idővel tölgyfa lesz belőle" - mondja a blues-veterán, akinek "mesebeli" szakállas alakját legutóbb a Scorsese-féle Blues-sorozat Clint Eastwood rendezte epizódjában láthattunk, de emlékezetes volt a Blues Brothers 2000-ben és a The Band búcsúkoncertjének filmjében, a The Last Waltz-ban is.

Természetesen ő sem maradt ki a hurrikán áldozatait megsegítő akciókból. Szeptember 9-én a napokon át eltűntnek hitt Fats Dominóval közösen lépett fel a legnagyobb sztárok részvételével rendezett televíziós segélykoncerten. Ott volt szeptember 28-án a New York-i Central Park hasonló célú rendezvényén is. Ez a legkevesebb, amit egy New Orleansi boszorkány-doktor megtehet a jó szellemek felébresztésére.

Rhythm-and-Love 

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.