Újrakevert változatban, bónuszokkal jelentették meg a Jethro Tull 1980-as évekbeli, "tévelygő" korszakának három lemezét, a Broadsword and The Beastet (1982), az Under Wrapset (1984) és a Crest of a Knave-et (1987).

Ian Anderson énekes-fuvolás-gitáros-zeneszerző-költő, továbbá lótenyésztő, halgazdálkodó és legújabban vadmacska-mentő, aki augusztus 10-én ünnepli 58. születésnapját, a rendkívül sikeres 70-es évek végén gyökeresen átalakította csapatát, új utakat próbált keresni a Tull zenéjének megújításában. Végül azonban, mint oly sokan, visszatért a banda a gyökerekhez, az angol-kelta népzenébe ágyazott rockhoz, amit a legjobban tud azóta is.

Az első kísérlet a rendkívül rosszkedvű, ám zeneileg izgalmas "A" volt (1980), amelyen önmaga és az örök hűségű gitárlovag, Martin Lancelot Barré mellé egy harmadik szólistát is szerződtetett Ian Anderson: Eddie Jobsont, a UK billentyűs-hegedűsét. Az ő elvontabb világa erősen rányomta bélyegét a lemezre, de - rossz szójátékkal - nem ő volt az, akit "másodhegedűs" szerepre lehetett kényszeríteni, a Tull pedig nem feltétlenül "demokratikus hagyományairól" híresült el. Egy közös videó (Slipstream) után Jobson és az új dobos, az amerikai Mark Craney távoztak, és a Broadsword and The Beast-re már ismét angol ütős, Gerry Conway (korábban Cat Stevens kísérője, majd a Fairport Convention tagja) és egy fiatal billentyűs, Peter John Vettese látszott a megújulás zálogának.

Anderson zenei világát Vettese próbálta modernizálni szintetizátoraival és sikerült is ezen a lemezen a kettőt viszonylag egyensúlyba hozni. Olyan, azóta is sikeres dalok vannak rajta, mint a The Clasp, a Pussy Willow, vagy a Broadsword. Innen való a Cheerio című apró szösszenet, amivel mostanában a Jethro koncertjeit befejezi. Ugyanakkor lemaradtak a később mintegy "resztliként", a húszéves jubileumi albumon kiadott akusztikus kis remekművek, mint a Jack Frost-and-the Hooded Crow, a Jack-A-Lynn, vagy Too Many Too.  Ezek most mind rákerültek az új változatra.

Vettese azonban nem elégedett meg ennyivel: közreműködött Anderson első szólólemezén, a Walk Into Lighton (1983), és ez már előrevetítette a végzetet, az 1984-es Under Wraps-et, amely - talán az Orwell-évtől és az amúgy is feszült kelet-nyugati viszonytól ihletetten - a hidegháborús praktikák gúnyrajza. Maguk a zenészek szerették az elektronikával teli albumot, a közönség már kevésbé - egyes hívek szerint a lemez legjobb része a borító, a lepedővel sejtelmesen letakart meztelen női alak... Az új kiadáson is akad két új felvétel, az Automotive Engineering és a General Crossing, valamint rákerült a Lap of Luxury videója, amely a legsikeresebb MTV-nek szánt klipje volt a bandának. (Nagyon nem nyomultak ebben a műfajban...)

A Vettese-zel súlyosbított csapat azonban nem készített több lemezt - lehet, hogy nem volt véletlen, hogy Andersonnak ekkor lettek először hangszál-problémái - az ifjú titán még 1986-ban végigcsinált egy turnét (ekkor jutottak el hozzánk is először, 1986. július 2-án léptek fel az MTK-stadonban), majd kiszállt. És a magyarországi élményekért örökké hálás lehet a banda (azok is, hiszen eddig hétszer jöttek el...), mert - immár ideiglenesen Don Airey-vel a billentyűknél (Colosseum II., Cozy Powell, Whitesnake, legújabban Deep Purple) - elkészítették egyik legsikeresebb albumukat, a Crest of A Knave-et, rajta a Budapesttel, a rajongók (és Ian) nagy kedvencével, amely nemcsak visszatérést jelentett a Tullnak korábbi önmagához, hanem első ízben tüntették ki a bandát akkor már csaknem 20 éves pályafutása során Grammy-díjjal. Amin Anderson azóta is röhög: a Grammy-grémium a hard-rock/heavy metal kategóriában találta a legjobbnak lemezüket, méghozzá úgy, hogy a Metallica ...And Justice For All-ját előzték meg...

Rhythm-and-Love

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.