
Az illinoisi születésű Pennebaker néhány aktuális társadalmi jelenséget feldolgozó dokumentumfilm után talált rá igazi hivatására. Szerencsés találkozása volt 1965-ben Dylannel, mert sikerült neki az amerikai protest-song ifjú bálványa pályafutásának azt a pillanatát elcsípnie, amikor Bob lemondott sosem szeretett "váteszségéről", elektromosra cserélte akusztikus gitárját (ugyancsak történelmi tény, hogy előbb a Newporti Folk Fesztiválon fütyülték ki, aztán Londonban néztek rá egy kicsit furcsán emiatt) és a tiltakozó dalok helyett egy fanyar, sokszor cinikus humorú, szürreális dalköltészetet teremtett. Így lett a Don't Look Back a műfaj alfája. Mert igaz ugyan, hogy nem Bob volt az első pop-rock sztár, aki filmvászonra került, de Elvis Presley limonádéit a korai filmek jó zenéje ellenére felejtsük el, (róla csak 1970-ben készítette az első korrekt dokumentumfilmet Denis Sanders), Cliff Richardot az összes nyári vakációjával együtt még inkább, és a Beatles filmjei, bármennyire is szeretjük az aranyos, szellemes Egy nehéz nap éjszakáját, vagy a Help!-et, korántsem voltak olyan "műfajteremtők" , inkább a korábbi pop-bugyutaságokat figurázták ki.
És D.A.-t is elkapta a láz, bár a sokszor áldott 60-as évek közepén már 40-es éveit taposta. Ő örökítette meg 1967-ben a kaliforniai "szeretetnyár" legnagyobb eseményét, a Monterey Pop-ot, örök emléket állítva ezzel Jimi Hendrixnek, Janis Joplinnak, Otis Reddingnek, a Jefferson Airplane-nek, a The Who-nak, a Mamas and Papasnak, a Canned Heatnek, a Simon and Garfunkel duónak és sokan másoknak. A Monterey Pop, Pennebaker látásmódjával azóta is a rockfesztivál-filmek etalonja.
Monterey évtizedekkel később is visszatért Pennebaker életművében: az 1980-as években külön filmet készített Hendrix teljes fellépéséről, valamint az akkor már 20 éve halott soul-zseni, Otis Redding koncertjéről (Shake). Ő mutatta meg a világnak Jimi 1969-es woodstock-i, "utolsó hajnali" fellépését elejétől a végig, sőt, 1999-ben, a seattle-i Hendrix Memorial felavatása évében egy Jimi-emlékfilmet is forgatott pályatársak, kortársak részvételével. 1994-ben, Woodstock 25. évfordulóján elkészítette a The Woodstock Diary című filmet, eredeti felvételekkel és visszaemlékezésekkel, mintegy konkurenciát teremtve Michael Wadleigh fogalommá vált filmjének.
De ne siessünk ennyire előre: Keep On Rockin' címmel 1969-ben Little Richardot kapta lencsevégre, három évvel később a lázadó idők főszereplőit örökítette meg, köztük Tom Hayden amerikai diákvezért, Eldridge Cleaver fekete polgárjogi harcost, Jean-Luc Godard-t, az anarchista svájci filmrendezőt, aki társalkotója volt a One P.M.-nek. 1973-ban ismét ott volt egy mérföldkőnél: rögzítette David Bowie utolsó Ziggy Stardust-koncertjét, amely talán a legjobban fejezte ki a 70-es évek ellentmondásos rock-csillogását és Bowie megfoghatatlan személyiségét. A film éppen 10 évig pihent dobozban, amikor végre a nagyközönség is láthatta - kár lett volna veszni hagyni.
Később a Broadway csillagai felé fordult, készített háttérfilmet az 1992-es amerikai elnökválasztásról, de a zenéhez sem lett teljesen hűtlen: ő jegyezte a Depeche Mode 101 című turné- és klipfilmjét is.
Pennebakernek magyar kötődése is van, nem is akármilyen: felesége immár 23 éve Chris Hegedüs, aki 1969 óta forgatókönyvírója, társrendezője, időnként operatőre és hangmérnöke is. Manapság már inkább D.A. segít be Chrisnek, de azért ő sem tölti tétlenül öreg napjait: dokumentumfilmezést tanít a Yale egyetemen. Van miről mesélnie.



