Radience, azaz Sugárzás. Ez a címe Keith Jarrett legújabb lemezének, amelyet több mint két évtizede működő triójával készített. Van is oka a ragyogásra, hiszen a napokban múlt el 60 éves, és több mint négy évtizedes pályafutás után is alkotóereje teljében van.

Jarrettet az emeli számos kortársa fölé, hogy soha nem ismert zenei korlátokat, a klasszikusokban ugyanúgy otthon van, mint a jazz-ben, vagy a kortárs kamarazenében, sőt, a pop-rock hangzástól sem idegenkedik. Profi zongorista pályáját az 1960-as években kezdte Art Blakey New Jazz Messengers együttesében, majd közel egy évtizedet eltöltött Charles Lloyd szaxofonos zenekarában, szerepelt Lloyd két híres lemezén, a Forest Floweren és a Love-Inen, de már 1968-ban önálló lemezt jelentetett meg Life Between The Exit Signs címmel.

Az évtizedfordulón találkozott Miles Davis-szel: mindkettőjüknek kapóra jött a másik nyitottsága és kísérletező kedve. Együtt szerepeltek az 1970-es Wight-szigeti fesztiválon, és szintén megörökítették lemezen az együttes 1971-es stockholmi koncertjét. Közben, mintegy "mellékesként" jelent meg az El Juicio című lemeze, amelyben a billentyűk mellett szaxofonon és ütőkön is játszott. A szólómuzsikus Jarrett ezt követően bontakozott ki teljes erejével: az 1975-ös dupla The Koln Concerts-et az évtized jazz-lemezének választották a zenerajongók, pedig azokban az években a modern jazz a csúcsponton volt!

1976-ban újabb szenzációval rukkolt elő: Hymns Spheres címmel orgonafantázia-sorozatot készített - templomi orgonára komponált és adott elő vérbeli kortárs spirituális zenét. Egy évre rá csak zeneszerzőként jegyezte a Luminessence-et: ezt a concertót nagyzenekar adta elő Jan Garbarek végtelennek ható, minden hangkötöttséget felrúgó szaxofonszólójával. Garbarekkel már korábban is dolgoztak együtt és együttműködésük legszebb darabja az 1980-as koncertlemez, a Nude Ants lett. 1983-ban hozta létre jelenlegi trióját, amelyben Jack De Johnette dobol és Gary Peacock bőgőzik, de hogy ne legyen "egyhangú" az élete, Zongora-concertóval, valamint hegedűs-zongora szvittel lepte meg hallgatói, készített lemezt Bach Das Wohltemperierte Klavierjából, és a Goldberg-variációkból (ez utóbbit a változatosság kedvéért csembalón játszotta), később pedig már szinte természetes módon játszotta Handel, Mozart, Sosztakovics darabjait is.

Aki emlékszik a 90-es években Jarrett budapesti, a Zenekakadémia kistermében tartott koncertjeire, amikor még a színpadon is ültek a nézők, tudja, hogy mennyi érzékenységgel és energiával játssza a zenetörténet "szentjeit" is. Hogy miként képes ennyifélére? Szerinte az a titok nyitja, hogy az ember képes legyen kívülről szemlélni önmagát.

Jarrett, akiről úgy beszélnek, mint akit szinte szétvet túlfűtött egója, a szokások rabja. Ha turnézik, mindig ugyanabban a szállodában, ugyanabban a szobában akar aludni, ugyanabba az étterembe megy. Már 28 éve Steve Cloud a menedzsere. Lehet, hogy ez az állandóság ad neki biztonságot csapongó önmagával szemben?

R&L

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.