
Az angliai Kentben 1950. április 22-én született Framptont már gyerekként megragadta a rock and roll világa, csak nyolc éves volt, amikor nyilvánosan előadta Cliff Richard egyik szerzeményét. Ahogy cseperedett szépen megtanult gitározni és előbbre jutott az éneklés tudományában is.
A hatvanas években már a Herd együttesben találjuk. Ez a banda eredetileg nélküle alakult meg 1965-ben, egy évvel később sodorta arrafelé az élet. Igen jólfésült és konszolidált fickó volt akkoriban, pedig a Herd sem amolyan nyálas zenét játszott. Az 1967-es From The Underworld és az egy évvel későbbi Paradise Lost kifejezetten hallgatható számok mai füllel is.
A Herd-nek 1968-ban vége szakadt, de emberünknek nem sokáig kellett helyet keresgélnie. Akkoriban szűnt meg a Small Faces és annak frontembere, Steve Marriott létrehozta a Humble Pie-t. Frampton addigra külsőleg is kellőképpen "rockosodott", szép hosszú hajat növesztett. A meglehetősen dögös hangzású banda egyébként nem a legszerencsésebb csillagzat alatt született, hiszen a legelső albumuk az As Safe as Yesterday volt az egyetlen, amelyik a lista elejére - de nem az élére - került. Frampton 1972-ig maradt, azután átadta helyét Clem Clempsonnak, a Colosseum bámulatos tehetségű gitárosának.
Frampton ezután saját útját járta. Első saját lemezének, a Wind of Change-nek a megjelenésekor fél lábbal tulajdonképpen még a Pie tagja volt. Az új lemezhez megalakította a Frampton Camelt egykori Spooky Tooth-zenészek bevonásával, hogy eleget tehessen az amerikai koncert-felkéréseknek.
Frampton is azok közé a tiszteletre méltó kivételek közé tartozott, akik angol létükre inkább a tengerentúlon aratták sikereiket. Az 1975-ös Frampton, majd az egy évvel később megjelent Framptom Comes Alive című lemezeit vitték, mint a cukrot - 16 millió darabot adtak el belőle a világban - ennek megfelelően mindkét album előkelő helyre került a listán, Amerikában tíz héten át az első és Angliában is hatodik lett, jelezve, hogy azért az angolok sem feledkeztek meg egészen róla. A listahelyezéseken túl is meglehetősen kapós volt, hiszen 1975-ben kétszáz bulit énekelt és gitározott végig, főként Amerikában. Különösen sikeresek voltak a Show Me the Way és az I'm In You című dalai.
S, hogy ne menjen minden olyan simán, 1978-ban majdnem végzetes autóbalesetet szenvedett a Bahamákon, s csaknem egy évig távol maradt a rockvilág eseményeitől.
Az 1979-es Where I Should Be vagy az 1981-es Breaking All The Rules című lemezei a kedvező kritikák ellenére sem közelítették meg a korábbi sikereit. Közben Robert Stigwood megkörnyékezte - s mert valamiből élni is kell - szerepelt a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band című Bee Gees által fémjelezett filmben. A nyolcvanas évek közepéig amúgy egy árva hang sem jelent meg tőle, s 1986-ban is mindössze a Premontionra futotta az erejéből.
Steve Marriottal az újrakezdésről álmodoztak, s 1991. elején már a részletekről is tárgyaltak. Egykori énekestársának tragikus halála 1991. áprilisában azonban meghiúsította a Humble Pie feltámasztását. Ő maga már csak Marriott temetésén énekelhetett.
1994-től ismét lemezekkel örvendezteti meg rajongóit és turnézik is. Különösen felkeltette maga iránt a figyelmet, amikor a Bill Wyman and The Rhythm Kings együttesel és Ringo Starr All-Starr Band-jével koncertezett. 2000-ben Live in Detroit címmel megjelentette első DVD-jét, tavaly pedig Instant Live: 2004 Summer Tour címmel koncertlemezt adott ki.
Végül, akik személyesen szeretnék Peter Frampton színpadi produkcióját látni, azoknak májusban Ausztráliába kellene utazniuk, de ha várhat a találkozás júliusig, akkor 4-én Münchenben, 7-én pedig a szomszédos Linzben is megnézhetik.
Kovács Miklós



