Jon Andersont, a brit progresszív vagy művészrock egyik legjobb együttese, a Yes énekesét a sorsfordító hatvanadik születésnap sem találja tétlenül. Még mindig turnézik a bandával, ha nem is olyan intenzitással, mint a hetvenes években. Tavaly a minden idők legjobb összetételű Yes Budapesten is tiszteletét tette és nagyszerű koncertet adott.

Jon Anderson, az 1968-ban alakult Yes "hangadója" 1944. október 25-én született az angliai Lancashire-ben. Anyakönyvezett neve John Roy Anderson. Először - 18 éves korában - testvérének együtteséhez, a Tony Anderson and Warriorshoz szegődött, s több évig volt tagja ennek a társaságnak. A csapat még a Beatles nyomán legendássá vált liverpooli Cavern Clubban is fellépett. A Warriors után a rövid életű Partyban játszott.

A Yes alakuló csapatának már Jon is a tagja volt, és első nekifutásra több mint tíz évet húzott le a bandában. A progresszív rockzene, a művészrock úttörőjének kikiáltott zenekar tagjai, a megalakulásuktól komoly hangsúlyt fektettek a dallamra, a vokális hangzásra, és a szövegek sem voltak mellékesek. Anderson az egységesen magas színvonalat képviselő együttesben a később csatlakozó Rick Wakeman billentyűssel együtt a Yes kiemelkedő egyénisége lett.

A Yes első időszakának legfontosabb albumai közül mindenképpen kiemelkedik a Time and Word, a Close To The Edge, a Yessongs és a Tales from Topografic Ocean. A hetvenes évek termését több arany- és platinalemez is "minősítette". Jon szólólemezei közül elsőként a - máig legjobbnak tartott 1976-os - Olias of Sunhillowt jelentette meg, majd ezt követte 1980-ban a Song of Seven. Anderson és Wakeman 1980-ban távozott a Yesből.

Jon Vangelisszel, a kiváló görög billentyűssel és szintetizátor művésszel dolgozott néhány évig, és két lemezt jelentettek meg a közös termésből. Jon azóta is nagy szeretettel, barátként emlékezik Vangelisre. A Yes azonban nem hagyta nyugodni Andersont, és 1983-ban ismét csatlakozott a zenekarhoz. Előtte azonban még Mike Oldfielddel is készített egy közös lemezt. Néhány újabb közös év után a nyolcvanas évek végén Anderson és Wakeman ismét "kerékkötőnek" bizonyult, ismét saját utat kerestek, szólólemezeikkel foglalták el magukat.

Alakult egy zenekar Bill Bruford, Steve Howe és Rick Wakemannal, amelyet a jogi bonyodalmak elkerülése érdekében nem neveztek Yesnek. Anderson a kilencvenes évek elején játszott a japán Kitaróval, turnézott Kaliforniában, a Karib-térségben és Dél-Amerikában is A kilencvenes évek közepén összejött a legjobbnak tartott Yes - Wakeman, Steve Howe, Chris Squire és Alan White részvételével, Anderson nem adta fel egyéni törekvéseit és megjelentette a Change We Must, a Deseo, az Angels Embrace és az Earth-Mother-Earth című korongjait.

A kilencvenes években az újra helyreállt csapat hatalmas iramot diktált - 1997-től tizenöt lemeze jelent meg a Yesnek (egy az idén), több közülük befért a listák legjobbjai közé - ha nem is annyi, mint a hetvenes években. Andersonnak újra megjelent az Olias of Sunhillow albuma, s miközben intenzíven részt vett a Yes munkájában, az amerikai Béla Fleck dzsessz-zenész lemezén is közreműködött.

Kovács Miklós

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.