Peter Buck-ról, mindenkinek (aki egyáltalán ismeri a nevét) az R.E.M., az R.E.M.-ről pedig az utóbbi tíz év slágerei, a Losing My Religion az Everybody Hurts vagy a Nightswimming jut az eszébe. Pedig a Gyors szemmozgások pályafutása meglepően régen, a nyolcvanas évek legelején kezdődött. Akkoriban Peter Buck a Wuxtry lemezboltban dolgozott, ahol barátságot kötött egy szenvedélyes gyűjtővel, Michael Stipe-pal. Hamar felfedezték, hogy igazából egy húron pendülnek, így gyorsan bandát összehoztak egy bandát, amibe egy közös ismerősön keresztül két további tagot is toboroztak. Ők voltak Bill Berry és Mike Mills, az államok déli részéről származó fiúk. Ez a felállás az elkövetkező 17 évben nem is változott, ami ritkaság a rockcsapatok történelmében.
A négyek bandája nem sokáig tétlenkedett, 81-ben elkészítették első single-jüket, ami a hangzatos Radio Free Europe címet kapta. Már ez a daluk is tarolt az egyetemi rádiókon és egy kisebb díjat is nyertek vele az év végén. Ezután felgyorsultak az események. 1982-ben megjelent első kislemezük, a Chronic Town, majd 83-ban debütáló albumuk, a Murmur. Ez a lemez olyan hangon szólalt meg, ami akkoriban nagyon hiányzott a zenei palettáról, ezért mind a közönség, mind a szakma elismerő kritikával méltatta. A Rolling Stone magazin az év albumának nevezte ki, s ez óriási dicsőség volt egy új csapat számára, tekintve, hogy a vert mezőnyben találjuk Jacko Thriller-jét, és a Police legendás Synchronicity-jét is.
Ezek után természetesen addig ütötték a vasat, amíg meleg volt. Egymás után jelentették meg a nagylemezeket, végtelen turnékra indultak, melyek országszerte ismertté tették őket, bár a kimerítő koncertkörutak a feszültségeket is kihozták a zenekaron belül. 87-re már annyi zenei anyaguk gyűlt össze, hogy külön ritkaságokat és B-oldalakat tartalmazó korongot is piacra dobtak. Még abban az évben átigazoltak a Warner Bros. kiadóhoz, amiért állítólag hatmillió dollár ütötte a markukat. Itt gyors egymásutánban leadtak két sikerlemezt, Document és Green címen. A platina eladási számokat ismét óriás turnékkal támogatták, ami végleg kizsigerelte a bandát, így 89/90 fordulóján többhónapos pihenőt tartottak.
Nyughatatlan természetükre jellemzően a szabadság alatt mindegyikük saját projekten is dolgozott. 90 őszén újra összejöttek, és felvették az Out Of Time-ot, egyik leghíresebb lemezüket. A pop és folk elemeket sem nélkülöző mű végül 91 tavaszán került a boltokba, és már jóval szélesebb zenei skálán mozgott, mint elődei. Ez a nyitás, és a Losing My Religion dal átütő sikere eredményeképpen az Out Of Time több mint négymillió példányban kelt el. Az együttes még mindig turnémérgezésben szenvedett, így az album népszerűsítése helyett inkább stúdióba vonultak és készítettek még egy nagylemezt. Bár a közönségnek rockalbumot ígértek, a 92-es Automatic For The People nyugodt hangvételű, befelé forduló, elgondolkodtató anyagnak bizonyult. Várakozások ide vagy oda, ezt a korongot is vitték, mint a cukrot, hamarosan négyszeres platina lett, és három szám (Drive, Man on the Moon és Everybody Hurts is felkerült róla a Top 40-be. Az R.E.M. hiába volt ekkorra már 12 éve a pályán, alkotási vágyuk továbbra sem lankadt.
Újabb két stúdiólemez után elérkezettnek látták az időt, hogy visszatérjenek az alapokhoz, és újra tiszta rockzenét játsszanak. 94-es Monster című lemezük az amerikai és az angol listákon is az első helyen nyitott. 1995 elejére az egekbe szökő eladási számok ismét turnézásra sarkallták a bandát. A Monster körutat óriási pénzügyi sikerként könyvelhették el, bár életüket számos egészségügyi és lelki probléma nehezítette. 1996-ban megváltak gyanús ügyekbe keveredett menedzserüktől, Jefferson Holt-tól, aki a kezdetek óta egyengette útjukat. Még ez év szeptemberében megújították szerződésüket a Warner Bros.-szal, állítólag nem kevesebb, mint 80(!) millió dollárért. Ehhez képest a hamarosan kiadott New Adventures in Hi-Fi LP valóságos anyagi csőd volt, mivel képtelen volt akár egyetlen igazi slágert felmutatni.
Ez tovább erősítette a tagok szólópróbálkozásit, Stipe filmezésre adta a fejét, Buck pedig más muzsikusokkal szerzett dalokat. 97-ben Bill Berry a rajongókat sokkolva bejelentette: végleg otthagyja a bandát, és visszavonul a farmjára, hogy békében élhessen. A többieket azonban fűtötte még a becsvágy így a következő évre ismét a zenéé lett a főszerep. Berry helyére nem vettek fel senkit, szerepét egy dobgép töltötte be. Így adták ki a kísérletező jellegű Up című lemezt (1998), ami igencsak vegyes fogadtatásban részesült. A New Adventures in Hi-Fi-hoz hasonlóan ez sem hozta az elvárásokat, ezzel arra kényszerítve a csapatot, hogy felhagyjanak a művészi jellegű próbálkozásokkal. Az ilyen vén rókák azonban értenek a jelekből, ezért hamar visszatértek a csakis őket jellemző, sajátos R.E.M. stílushoz, és 2001-ben kiadták eddigi utolsó nagylemezüket, a Reveal-t. Ezt már minden korábbi és új hívük nagy örömmel fogadta, sőt az Imitation of Life című számuk a régi nagy slágerekhez mérhető népszerűségre tett szert a zenei tévéken.
Látszólag a szakmában eltöltött 22 év sem volt elegendő zenei ötleteik kimerítésére, Stipe ugyanis már korábban bejelentette: 2003 tavaszára elkészül az immár véglegesen háromtagú együttes 13. stúdiólemeze. A korábbi kudarcélményeket félretéve újfent valamilyen kísérleti anyagon dolgoznak, amiről Stipe sokat sejtetően csak annyit árult el: Egyfajta primitív, üvöltő zene. Számomra egy rendkívül érdekes kirándulás. majd hozzátette: Az R.E.M. még feltérképezetlen területeire vezeti a hallgatókat. Térkép nélkül is bízunk bennetek fiúk. (Szegál Tamás)
Peter Buck, az R.E.M. rockosnak egyáltalán nem mondható külsejű gitárosa 2002. december 6-án ünnepli 46. születésnapját. Hűséges társaival a zenei pályán eltöltött több mint két évtized alatt az egyetemi rádiók kedvenceiből a világ egyik legnépszerűbb alternatív rockcsapatává nőtték ki magukat. Feltűnésük jelölte azt a pontot, ahol a hanyatló punk mozgalom végleg átadta a stafétabotot az alternatív rocknak, stílusuk számtalan követőt és utánzót szült, néhány daluk a könnyebben befogadható rockzene igazi klasszikusa lett.
Tetszett a cikk?



