Taylor 1948. január 17-én született London közelében. Egyes források szerint valójában pontosan egy évvel később jött a világra, csak azért öregítette magát, hogy beengedjék a zenés helyekre. Tény, hogy már a 60-as évek elején volt saját zenekara, majd 1965-66-ban a The Gods nevű bandában olyanokkal muzsikált együtt, mint Ken Hensley, a Uriah Heep alapítója és John Glascock, a Jethro Tull fiatalon elhunyt basszusgitárosa. Egy évvel később John Mayall egyik klubkoncertjén felkéredzkedett a színpadra a szakmai körökben már jól ismert fiatalember, és amikor 1967 őszén a fehér blues nagymestere kirúgta a Bluesbreakersből Peter Greent, emlékezett a babaarcú gitárosra.
Két év alatt négy lemezt készítettek együtt, a Crusade-ot, a Diary of a Band két albumát, valamint a Bare Wires című, progresszív dzsesszrock elemekkel tarkított korongot. Ez utóbbi különösen fontos mérföldkő volt a rock történetében: Dick Heckstall-Smith szaxofonos, Jon Hiseman dobos és Tony Reeves basszusgitáros megalakították ezután a Colosseumot, Taylort pedig a Rolling Stones csábította el a bandából kilépett Brian Jones helyére.
Taylor három nappal Jones halála után, 1969. július 5-én a londoni Hyde Parkban, negyedmillió néző alatt tartott ingyenes koncerten lépett először színpadra a Stones tagjaként, és a Honky Tonk Women című kislemez volt első felvétele. Mick öt éven át volt tagja a Köveknek, és nem véletlenül tartja a zenekar sok rajongója ezt a fél évtizedet a legjobb "kőkorszaknak". A Let It Bleed nyers bluesait (Gimme Shelter, Love In Vain, Country Honk, Midnight Rambler) a New York-i Madison Square Gardenben tartott koncert lendületes felvétele követte, majd jött talán minden idők legjobb Stones-albuma, az 1971-es Sticky Fingers. A villámzáras borítós lemezen Taylor megcsillogtatja tudását akusztikus gitáron is, állítólag több dalnak, a Brown Sugarnak, a Moonlight Mile-nak és a Can You Hear Me Knocking-nak is társszerzője, csak a banda nem akart eltérni a Jagger-Richards szerzőpáros "gyakorlatától".
A következő években még olyan nagy sikerű lemezek születtek Mick közreműködésével, mint az Exile On Main Street, a Goat Head Soup (rajta az Angie-vel, amelyet szintén neki tulajdonítanak), és az Only A Rock And Roll. De akkor már a gitárosnak elege volt a zenekart körülvevő felhajtásból, a sztárkultuszból, és 1974. decemberében kilépett, hogy átadja a helyet a nála sokkal kisebb kaliberű, de a Stonesba jobban beilleszkedő Ronnie Woodnak. Az 1975-ben megjelent, régebbi sikerek áthangszerelt változatait tartalmazó Metamorphosist már "távollétében" adták ki társai.
Mick Taylor csendesebb vizekre evezett - egy időben Stones-korszakát tévedésnek minősítette -, zenei igényeit azonban nem adta alább. Innentől kezdve kevesebb felvételt készített, viszont a mai napig rendszeresen turnézik. Többször szerepelt Jack Bruce bandáiban, játszott a Gonggal, Alvin Leevel, John Phillipsszel, vissza-visszatért John Mayallhoz, - legutóbb 2001-ben a John Mayall and Friends-lemezen - és orosz zenészekkel is alakított alkalmi zenekart. 1981-ben, miután a Tattoo You című Rolling-albumra rákerült néhány olyan dal, amit még vele vettek fel, a banda amerikai körútjának néhány koncertjén még a régi társakkal is fellépett. 2000-ben az egykori Stones-basszusgitáros, Bill Wyman Rhythm Kings együttesével szerepelt. Mick Taylor kétszer járt Magyarországon: 1998 márciusában a Petőfi Csarnokban, 2001 júliusában pedig a paksi gasztroblues-fesztiválon koncertezett megérdemelt sikerrel.
A 60-as években Anglia egyik legtehetségesebb blues-gitárosának tartották. Aztán ő lett a Rolling Stones második korszakának szólógitárosa. Nem kért azonban öt évnél többet a sztáréletből, visszahúzódott a "második vonalba", és azóta is játszik, még ha nem is róla szólnak a hangos riportok. Mick Taylor január 17-én ünnepli 55. születésnapját.
Tetszett a cikk?



