Chicagóban látta meg a napvilágot 1933. március 14-én, de családjával hamar áttelepült Seattle-be. Nagyon hamar érdeklődni kezdett a zene iránt, tízes éveinek elején kezdett trombitálni és csatlakozott egy helyi gospel-együtteshez. Húszéves sem volt, amikor Bostonban, a Schillinger House - a későbbi Berklee School of Music - falai között ismerkedett a muzsikával, hangszereléssel és sok minden mással, ami ehhez a pályához szükséges. Éppen ötven évvel ezelőtt New Yorkban telepedett le. Itt Cannonball Adderley, Count Basie, Tommy Dorsey és Dinah Washington és más zenész-óriások mellett talált kenyérkereseti lehetőséget hangszerelőként, dalszerzőként. Játszhatott Lionel Hampton majd Dizzzy Gillespie együttesében, aki zenekarának vezetésére is felkérte a kitűnő fiatal muzsikust.
Csakhamar saját lemezt is megjelentetett: a legelsőt éppen ötven évvel ezelőtt svéd és amerikai muzsikusokkal, majd a This Is How I Feel About Jazz, amely az 1956-os évszámot viseli. Ezután egy ideig Párizsban élt és dolgozott, Nadia Boulangernál tanult zongorázni, később Michel Legrand, Jacques Brel és Charles Aznavour, valamint az ide látogató amerikai zenészek hangszerelője volt. A hatvanas években Ray Charles-szal, gyermekkori jóbarátjával dolgozott, majd Sydney Lumet és mások oldalán belekóstolt a filmzenébe is. Alaposan belekóstolt, hiszen nevéhez több mint negyven film zenéje kötődik: köztük a Forró éjszakában, a Hidegvérrel és a Gyökerek című alkotásoké.
A hatvanas években felújította a közös munkát Count Basie-vel, de nem cövekelt le a dzsessz mellett. Készített lemezt például Tonny Bennett-tel, Frank Sinatrával - Amerika egyik nagy kedvencét szinte egész életén át "elkísérte", több albumának, hangszerelője és zenei rendezője volt. Nagyon sok zenésszel dolgozott, de ez nem akadályozta meg abban, hogy 1969-ben elkészítse a kritikusok és a közönség által is ünnepelt Walking In Space című albumát. A hatvanas években Mercury kiadó zenei igazgatója lett.
A hetvenes-nyolcvanas években a dzsessz mellett kacérkodott a soullal és a poppal is. Felfedezte maga számára Paul Simont, Aretha Franklint, a The Brothers Johnsont, Rufust és Chaka Khant, majd Michael Jacksont, aki többek között Thriller című, sokszoros Grammy-díjas albumát készítette irányítása alatt. Mint producer közreműködött az éhező afrikaiak megsegítésére írt We Are The World című dal elkészítésénél.
Neve a zene minden műfajában márka: amibe belefogott az biztos siker volt. És ez fordítva is igaz, amiben nem látott fantáziát, abba bele sem kezdett. Összes megjelent lemezeinek száma a válogatásokkal együtt száz körül jár, még a legkitűnőbbeket is hosszan lehetne sorolni. És az sem csekélység, amit Grammy-díjakból összegyűjtött: hetvennél több jelölése és közel harminc díja van. Az egyik legsikeresebb lemeze az 1980-ban megjelent The Dude, amellyel a következő évben megnyert csaknem minden kategóriát a zenei Oscarból. Ettől függetlenül bármelyik lemezét tanítani lehet a zenében elmélyülni szándékozóknak. Ezek az elismerések egyúttal választ adnak azoknak is, akik ilyen vagy olyan okokból bírálják - ezt főleg a túlságosan széles műfaji skála miatt teszik. Egyéb szakmai elismerései mellett Quincy Jones nagy becsben tartja a Francia Becsületrendet, amelyet 1990-ben, majd 2001-ben vehetett át Ez utóbbihoz - az első amerikai születésű zenészként - megkapta a parancsnoki fokozatot is.
Legtöbb lemeze a Mercury és az A and M gondozásában jelent meg, de maradt bőven a Warner Borthers számára is. Qwest nevű saját cégét 1982-ben alapította, később pedig létrehozta a tévéműsorokra szakosodó Quincy Jones Entertainment Companyt.
(Kovács Miklós)
Quincy Jones, a szórakoztató ipar rendkívül sokoldalú, értékes egyénisége, aki nemcsak zenészként, hanem hangszerelőként, menedzserként és producerként is beírta a nevét a dzsessz, a fajsúlyosabb és a könnyedebb pop történetébe, 70. születésnapját ünnepli.
Tetszett a cikk?



