Életemben először voltam Salsát tanulni egy olyan társaságban, ahol azért jobbára huszon-harminconévesek voltak, és olyanok, akik már amúgy is remekül táncolnak. Igaz az elejére, az 1 óra tanításra nem jött el mindenki, de a későbbi hajnalig tartó táncra már rengetegen voltak.

Életemben először voltam Salsát tanulni egy olyan társaságban, ahol azért jobbára huszon-harminconévesek voltak, és olyanok, akik már amúgy is remekül táncolnak. Igaz az elejére, az 1 óra tanításra nem jött el mindenki, de a későbbi hajnalig tartó táncra már rengetegen voltak.

Amikor tanultuk, sorba álltunk, és egy helyes latin mondta akcentussal a tudnivalókat, és egy csinibaba lánnyal mutatta a lépéseket. A szóló tanulás után mondta, hogy nosza, akkor párosodjunk.

Volt egy pasi a széleken, akit már rögtön az elején egy pillantással észrevettem, mert talán ő volt a leghelyesebb mind közt, de nem volt olyan vonzó ereje, hogy rátapadt volna a tekintetem. Hát látom ám, amikor a párok összeállnak, hogy közelít a barátnőm felé. De jó neki, gondoltam, és örültem Andi örömének, és nem bántam, hogy vele táncol, mert tudom, hogy akkor hogy feldobódik a csajszi.

Én meg jól vagyok magamban egyedül is. Ám legnagyobb meglepetésemre, hozzám jött, engem kért fel. Akkortól tanultuk a páros táncot, és kiderült rólam, hogy még nagyon ügyetlen vagyok a lépésekkel. De a pasi türelmesnek tűnt, táncolt profi módon, és mondta, hogy hagyjam magam húzni ide-oda, meg hogy esetleg nézzem a lábát. De én ettől sem tudtam jobban táncolni. Mondta, hogy egy-két-há, és hogy csak lépegetni kell, de ettől még kevésbé tudtam, pedig imádok táncolni- magamban, egyedül, vagy kreatív őrültekkel játékosan, felszabadultan és vidáman.

Ám az ürge csak kitartott a tanult lépések mellett, és bár voltak szép perceink az erotikus részeknél, de engem nem hozott lázba, és azt mondtam neki, hogy ne szenvedjen itt velem, kérjen fel olyat, aki jobban tud táncolni.

Aztán körülnéztem, és nem láttam sehol sem a barátnőmet, akivel mentem. Később találtam rá a büfében, buzgón dohányzott, és beszélgetett valakikkel. Hívtam be táncolni, de csak kelletlenül jött, holott máskor, máshol sokszor volt már olyan, hogy együtt táncoltunk istenien, ha nem volt megfelelő partnerünk a táncra. Egy rövid ideig roptuk, majd pedig megint kiment dohányozni. Őt az frusztrálta, hogy nem kérte fel senki. hazafelé alaposan ki is borult ettől, és velem kiabált a kocsiban, mintha én tehettem volna erről.

Bennem viszont akkor még ott volt a tánc ördöge, és mozogtam volna reggelig. Akkor láttam, hogy az én volt partnerem is csak ül egymagában egy széken. Odakacsáztam hozzá, hogy akarna-e mégis mozogni egy kicsit. Először nem értette, mit akarok, hiszen én küldtem el, de aztán azt mondta, hogy ja, persze, igen, miért is ne.

És akkor megint kezdődött minden elölről. Én Andreával istenien táncoltam, nem érdekeltek a tanult lépések, csak a zene és az én ritmusom isteni találkozása. De ennél a pasinál a lépésekre kellett figyelnem, amitől megint tök tehetségtelennek éreztem magam. Össze-vissza lépkedtem, legtöbbet az ő lábára, és nagyon rossz volt az egész. Akkor erőt vettem magamon, és arra kértem, legyen irgalmas hozzám, és lassan, egyenként mondja el, hogy mit kell lépni, mutassa úgy, hogy én is értsem, hogy fel tudjam fogni, mit akar, hogy lassítsa le magát hozzám, egy kezdő óvodás tánctanulóhoz.

Akkor ő ezt megtette nekem, és egyre jobban ment. Kezdtem belejönni. Már-már készségszinten egykétháztam, és nem fáztam. Ment, mint a Marikacsapás. És akkor vége lett egy számnak, és jött a következő, de ő a szám végén valami félreérthetetlen gesztust tett arra nézve, hogy elbúcsúzik most már tőlem. Még perdültünk-fordultunk egyet, kettőt, aztán én átöleltem őt, ő meg kibontakozott az ölelésemből, és megköszönte a táncot. Persze valahogy úgy tűnt, hogy egyszerre köszöntük meg, de azért nem volt igazán biztos ez bennem.
Ugyanakkor mégsem bántam, mert én tulajdonképpen egy kreatív, őrült, vicces pasival szerettem volna szabadon táncolni. Persze az is jó volt, hogy valaki megtanított valamire. Nagyon nagy élmény volt idomulnom hozzá, és hagyni hogy vezessen, hogy tanítson. Jó tanítvány vagyok, ha valaki türelmesen és kitartóan foglalkozik velem, és nem adja fel.

Én maradtam volna még tanulni vele-tőle, és éreztem, hogy úgy fejlődöm ki, mint egy vizes vattába tett babszem, mely egyszer csak növekedni kezd, és levelet bont. De ő feladta a nevelésemet, pedig ő is látta, hogy jól megy, és meg is dicsért közben. Vajon benne mi történhetett? Nekem sajnos ismerős a helyzet.

Amikor már belejönnék, akkor hagynak ott, akkor rúgnak ki. Vajon ez kiről szól? Róla vagy rólam? Nekem mindenképpen rólam. De mit tehetnék, hogy ne így legyen, és ne rúgjanak ki, ne hagyjanak ott, pont akkor, amikor már valamihez idomultam, megszoktam, szeretek benne lenni, stb.?

Az lenne az én sorsom, hogy ez mindig így legyen, és hogy újra és újra elölről kelljen kezdenem mindenkivel? Vagy pedig az a tanulás benne, hogy ha nem érzem számomra tökéletesen megfelelőnek az illetőt az első percben, akkor ne is menjek vissza hozzá? Igen. Talán erről van szó leginkább. De a kíváncsiságom mindig jobban hajt előre, mint a frusztrációim hátra, és újra és újra belemegyek ugyanazokba a csapdákba. No, most már legalább tudom, hogy hol az a csapda. Legközelebb tehát majd tudatosan léphetek bele.

MIRA

Tovább a fórumra

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.