-Boldog vagy? – szegeztem neked ezt a nagyon is közhelyszerű kérdést és már előre hallottam elhazudott válaszodat, mégis meglepetten hallgattam. Mármint azért lepődtem meg, mert pár évvel ezelőtt ugyanerre a kérdésre én is éppen azt feleltem, mint te most. Hogy olyan gondoskodó, meg ilyenek… érvek és magyarázatok. Pedig ha igazán boldog az ember, soha nem magyarázkodik. Mert ezek a válaszok nem a kérdező számára adandó őszinte feleletek - ugye tudod? - sokkal inkább az önmagunkat meggyőzni szándékozó szózatok. A mit szeretsz benne kérdésre, egyetlen kimerítő és mindent magába foglaló válasz létezik: nem tudom.
Te pedig tudtad és soroltad, hogy főtt étel vár otthon, vasalt ingben jársz, tiszta a lakás. Igen, ez alapkövetelmény, olyan alap, amelyet sok más dolog mellett az ötéves lányom bizton tudhat: megfőzök, kivasalok, kitakarítom a házat. Ha boldog házasságban élnék és a férjem azért vallaná magát boldognak mellettem, mert megteszem ugyanezeket a dolgokat én nagyon szégyelleném magamat.
Te+Én+Szex fórum
Hallgattalak és közben mosolyogtam. Szomorú mosoly volt, komolykodó érvekre, pedig tudom én, hogy fontos dolog a pénz: öltöztet, jóllakat, melegít. Erről a mosolyról eszembe jut saját arcképem, amit hiába néztem ezerszer is reggeli és esti mosakodások idején a tükörben, látni nem akartam, mert nem mosolygott vissza. És eszembe jut az a lány, akit a te szemeid tükrében láttam meg nyár végén, ott azon az elhagyott Duna menti partszakaszon, ahol minden csak az elmúló idő visszahozhatatlanságára emlékeztetett, persze időtlenül.
Veled nincs idő, önmagamban forgok ha átölelsz s a világ mozdulatlanul ívódik belém, minden körülöttünk megbúvó neszével, minden apró lüktetésével. Mióta is? Leírni sem merem idejét az első találkozásnak, az első lopott csókok ízének, titkos levelek mélyen lelkembe vésődött sorai szólnak hozzám álmomban, de a kijózanító reggelek újra és újra nélküled köszönnek rám. Talán csak bennem él tovább ez a soha el nem kezdődő és soha véget nem érő perzselő szerelem.
Mert ma már tudom, ilyen a szerelem, örök és önzetlen megtisztulás: önmagam előtt. Mert neked csak adni akarok. Ma már elhiszem, ettől lehetnek szebbek a titkos szerelmek, hiszen nincs elvárás, vádaskodás, kisajátítás és függőség, pusztán csak a meglopott idő varázslatos pillanatai. Ha veled lehetek, nem belőled kiszakított foszlányok kellenek, csak a folyton örvénylő időt állítjuk meg egy pillanatra, amelyek aztán tudattalanul visznek előre, töltenek és kitöltenek: vággyal, örömmel, melegséggel, és azzal a háborgó-lelkemet csitító tudattal, hogy szeretve vagyok.
De vajon vagyok-e? Ugyanaz vagyok-e mint melletted lehetnék? Talán több attól… Mert te a lelkemig hatolhatsz, mint senki más, úgy fejtheted le rólam rétegeimet, melyeket a társadalmi konvenciók, a harcok miatt emelt falak, a könnyek által erősödő öntudat és a bosszú érlelte mondataim emeltek körém, mintha éjszakánként a testem köré csavart leplet rántanád le.
Évek óta nem láttalak, de ott azon a budai kis udvaron, ahol összefutottunk, ahol útjaink véletlennek álcázott szálai újra összegabalyodtak, elvesztem. Elvesztem önmagamban, mert zokogva összeomló lelkemtől erősebb volt a dac, kérlelhetetlen nemtörődömségem mögött zavarom lapult meg, s te nem akartad észrevenni ezt. Szavakban. De belém égett akaratlan mozdulatod, ahogyan kezedet a homlokodra teszed és görnyedt háttal, a földet bámuló mélységes szomorúsággal dermedten állsz.
Ugye megint megállt az idő? Mozdulatlanságod erejéig…
Mást mondasz és mást mozogsz. Emlékszel a megbeszélt találkozónkra? Én igen, legfőképpen a szavak nélküli percekre. Még csak nem is köszöntünk egymásnak. Már vártál, amikor kiszálltam az autóból, elindultunk egymás felé és úgy öleltük, szorítottuk egymást percekig, mintha örökre úgy akarnánk maradni: összeforrva. Szavak nélkül lépdeltünk tovább, egymáshoz simulva, újra és újra megállva egy-egy ölelésért. Te szólaltál meg hamarabb, nekem elég volt a csönd is.
Veled olyan jó hallgatni. Szavak nélkül is értelek. Szavak nélkül jobban értelek. Mert ha beszélsz, akkor folyton úgy érzed magyarázkodnod kell, mindegy is, hogy nekem vagy önmagadnak, hát ne szólj. Elég ha rám nézel, elég ha átölelsz, elég ha némaságodba burkolózva hajtod fejedet a vállamra s én órákig simogathatom feketeszín hajszálaidat, melyek úgy lapulnak meg tenyerem melege alatt, mint hazug éveink múltunk emlékei mögött: külön-külön, mégis eggyé válva. Eggyé válva, hiszen a lüktető hiányérzet ugyanaz, tompa fájdalom és üresség, mely megállíthatatlanul pergő könnycseppeket csal arcomra, hogy fátyolalakod titkait elrejthesd előlem.
Melletted még sírni is tudok, önmagam előtt sohasem. Veled vagyok önmagam. S már odabent fáj a létezés, a nappalok ezerfelé tépő feladatai még eltérítenek, de éjszaka nincs hová menekülnöm, ágyam fogságában egy út van: befelé, s én ezerszer is csak az önmarcangoló, kínzóan fájó gondolataim átsuhanó vibrálását érzékelem, miközben százszor is ugyanazt kérdezem: miért nem velem élsz?
S a te válaszaid felelnek szótlanul: „mindig rossz időben találkoztunk, akkor kellett volna, nem volt hozzá bátorságom.”
Pedig nincsenek rossz idők. Ezt a szerelmet megélni, ezt a csodát vállalni kell. Elbírtuk volna a súlyát akkortályt? Tudtuk volna-e értékelni? Ha akkoriban, kamaszos hévvel állunk egymás előtt és mellett is, ma boldogtalan ember lennék. Ezt a szerelmet nem szabad megélni, olyan fiatalon. Ehhez mélységek kellenek és magasságok, könnyek és hamis csókok emlékei, kudarcok és sikerek.
Sikerek, amelyek akaratlanul formálják öntudatunkat és erőinket, az önmagunkba vetett hitünkért és kudarcok, amelyek segítenek megtalálni saját határainkat csak azért, hogy ne veszhessünk el a világ megannyi zsákutcájában.
Ehhez idő kell, mert évek, évtizedek hozzák el a bátorságot. Bennem elhozták. Akkortályt még áhítattal bámultam zöld szemeid körülölelő csillogását, megkapaszkodtam szavaid fordulataiban, melyeket csak a csend tört meg, míg csókjaid hevében olvadtam semmivé. Ma minden vagyok, ha átölelsz, szavaidat cáfolom ha úgy akarom, zöld szemeid tükrében már önmagamat is meglátom. Mindezt úgy, hogy nem foszlott szerteszét az a régi hév, nem csak várom de vállalni is merem a csodát.
Most még nagyobb hittel, mint valaha, mert már tudom, hogy megérdemlem. Ha nem veled, hát jöhet más. Mert szeretlek és elengedlek. El, ha boldognak látlak. El, ha tudom azt, hogy más mellett találtad meg önmagad. El, ha majd azt mondod, amit mozogsz.
És akkor én is szabad leszek, veled együtt, és nem cipellek magamban tovább, úgy mintha mindig is hozzám tartoznál, és nem ébredek a te boldogtalanságoddal, és nem hiábavaló vágyakkal alszom el. Akkor majd elengedlek.
De addig amíg, remegsz amikor hozzám érsz, csillagtalan szemekkel hazudod, hogy boldog vagy, én halott vagyok. Éppúgy mint te. Felébredni nagyon fáj. Ébernek lenni nagyon jó. Még akkor is ha meg kellett látnom, mit nem élünk meg, még akkor is ha tudom lelkem melyik szeglete sivatag. Ettől a pillanattól látom az oázisokat magam körül. Látom a nyárban a hűs szellőt, látom az őszben a még-mindig zöldet, látom a télen erőtlenül nyújtózkodó napsugarak csakazértis ránk szóródó sugarait és látom a tavaszban a késői hó színfehér tisztaságát. Ezek fontosak.
A nyári napsütést, az ősszel lehulló faleveleket nem lehet nem észrevenni, télen bármerre nézek havat fúj a szél, tavasszal már ott a kikelet. Ezeket a dolgokat elég csak nézni is, körülvesznek. Akaratlanul forognak az időspirálon, évről-évre ugyanazt a ritmust idézve: tél, tavasz, nyár, ősz.
Eszembe jut az a régi tél. A parkban álltunk, fejünk fölé egy fenyőfa ágai emeltek havas koronát s a hűvös szél sodrában ránk hulló hópelyhek csillámlottak csókjaink körül, mégsem volt hideg. Vagy csak veled nem fáztam? Eszembe jut az a régi tavasz. A patak partján állva öleltük egymást, hátadat a kőfal peremének döntötted, fejemet a válladra hajtottam s csukott szemhéjam mögött is láttam a fényt. Eszembe jut az a régi nyár. Órákig csókoltuk egymást egy elhagyatott móló peremén, és nem érdekelt, hogy a mellettünk elvonuló kis hajókat merre ringatja a folyó sodra. Eszembe jut az a régi ősz. A vár falán ülve énekeltél nekem, s én az idők végéig hallgattam volna dalodat. És eszembe jut, hányszor hány évszak múlt el csókjaid és ölelő karod melege nélkül, hányszor olvadtak éjszakákká a nappalok, hányszor táncolta körül a kék bolygó a Napot. Talán nem is fontos már, csak az számít, hogy a belém égett pillanatok örökre velem vannak utamon.
Magányos vagy éppen társas-magányos utamon. Az utóbbi kíméletlenebb. Úgy egyedül lenni, hogy kapcsolatban él az ember, sokkal fájdalmasabb, hiszen időről-időre láttatja a hiányosságokat, azokat a létező vagy nem létező tulajdonságokat és reakciókat, amelyektől nem teljes a kör. Nem egész, nem kitölthető, nem megélhető. De meddig tud az ember megalkudni önmagával? Meddig?
Hány és hány asszony öleli úgy, éjszakánként a férjét, hogy az elkövetkező reggelek, nem csalnak mosolyt az arcukra? Hány és hány asszony öleli úgy, ellopott nappalokon a szeretőjét, hogy a rájuk boruló estelek, nem csalnak mosolyt arcukra? Öleli-e úgy asszony a párját, hogy mosolygósak a reggelek is, éppúgy, mint az éjszakák? S ha úgy öleli, vajon meddig?
Egészen addig, amíg szikrák nélkülivé válik egy érintés, egészen addig amíg eljönnek a mosolytalan reggelek és a bennünk lévő zsigeri ösztön a mosolytalan estelekig üldöz, újra és újra.
Mélyről feltörő könyörgés ez, segítségért kiáltó esdeklés, mely a remény legvéknyabb ígéretszálába is belekapaszkodik: csak valaki által szeretve legyünk. De ez is csak olcsó hazugság, hiszen szeretve és elfogadva elsősorban önmagunk által kell lennünk. És ez a legnehezebb.
Volt idő, amikor azt képzeltem, reménytelenül szeretni valakit, a világ legfájdalmasabb dolga. Ma már tudom, hogy ez nem igaz. Sokkal fájóbb nem érezni a szerelem ízét, mert valljuk meg, még a reménytelen szerelemben is ott van a szerelem. Nem az a fontos, hogy viszontszeretnek-e, ettől sokkalta fontosabb az, hogy mi magunk, valahol ott mélyen, legbelül, fel tudjuk-e lobbantani lelkünk parazsát, hogy aztán szikrákat szórhasson tekintetünkön át.
Szikrákat, melyek lángba borítják és fényességgel töltik meg azt, amit látok: a világot magam körül. S egy ilyen fényesen izzó világban létezhet-e mégiscsak reménytelennek ítélt szerelem? Soha! A lágy szellő ígéretedet hozza felém, a Nap sugarai tested melegét őrzik, elhulló könnycseppjeid nyári zivatar, a hópaplanon látott lábnyomok, akár a tiedéi is lehetnek. Ott vagy mindenben, mindenhol - mert magamból kivetülve látlak.
Ennek a szerelemnek szentsége van: ártatlan és megérinthetetlen. Nem kell vele elszámolnom még önmagamnak sem, hiszen színtiszta áradás. Törvényen felüli.
Vajon megmaradhatott volna-e ilyennek, ha szerteforgácsolják a hétköznapok? Nem tudhatom. Tényleg nem tudom.
De ha egyszer megkérdezed tőlem, hogy boldog vagyok-e, majd azt felelem, hogy, igen, mert megismerhettelek, és általad tudhatom, hogy milyen a szerelem, melynek kitörölhetetlenül bennem élő emlékei beragyogják évtizedeimet.
riki
-Boldog vagy? - szegeztem neked ezt a nagyon is közhelyszerű kérdést és már előre hallottam elhazudott válaszodat, mégis meglepetten hallgattam. Mármint azért lepődtem meg, mert pár évvel ezelőtt ugyanerre a kérdésre én is éppen azt feleltem, mint te most.
Tetszett a cikk?



