Itt ülök a szobámban, hallgatok egy CD-t, amit Húsvétra kaptam egy barátomtól. Egy férfitól. Barát? Nem, bocsánat, nem hiszem, hogy az lenne.
Mert milyen barát az, akivel rendre az ágyban végezzük?
Mindig erre számít ugyanis, amikor eljön hozzám. Én tudom, de mégsem rúgom ki, mert néha nekem is jó, hogy így teszünk. Hm? Szerinted barát az ilyen, a szó hagyományos és eredeti értelmében?
Most már sírok is. Nem akarnám, komolyan nem, de nem tudok ellene tenni ma délelőtt. Itt ülök, és bőgök, mint egy tehén. Furcsa lehetek a külső szemlélő számára, ahogy itt ülök egyik székről a másikra, a szexis piros nadrágomban, kigombolt blúzzal, ki tudja már hány évesen, és órák óta folyamatosan sírok.
Aztán bepötyögök egy SMS-t egy másik férfinak, egy másik barátomnak, akitől azt szeretném, hogy azonnal jöjjön ide, ha így ki vagyok borulva, és adjon egy gyors-segélyt egy S.O.S. SMS-t.
De tudod, hogy mit ír rá válaszul? Azt írja, hogy: -„ Mary, ez ma nem jön össze, mert ide-oda és amoda kell mennem egészen éjfélig bezárólag.” Nahát ilyet? És ha ő kérne ilyet? Azt hiszem, ledobnék mindent, ami a kezem ügyében van, és rohannék hozzá, hogy segítsek.
Hát kérdezem én: barát az ilyen?
Annak a bizonyos harmadiknak, aki miatt sírok, már írni sem merek. Annyira túlpörgettem magam vele kapcsolatban az utóbbi fél évben, amióta ismerem, hogy tegnap úgy döntöttem, megálljt parancsolok magamnak, mert ha nem, lehet, hogy nagy bajba jutunk mind a ketten.
Én nem hittem el, hogy lehet, hogy hogy lehet öngyilkolni valami férfiember miatt, vagy fordítva, ha férfi esik ilyen mélyre, mint most én, akkor meg nő miatt. Ugyan már! Micsoda balgaság és gyengeség!
Ott mondogattam minden „depis” barátomnak, hogy vegye észre az élet apró örömeit, a szép színes virágokat és pillangókat. Fogtam a kezüket, főztem a teát, és átöleltem őket nem törődve térrel és idővel, más feladatokkal. Mert én valamikor azt tanultam egy segítő csoportban, hogy mindig az a fontos ember, aki éppen ott van veled, és azt kell tenned, amit éppen akkor és ott tenned kell. Ennyi a dolgod az életben. Ennyi és nem több. Minden más csak időtöltés és várakozás arra a pillanatra, amikor megint szükséges lenne rád valakinek. Akkor ez nekem – és azóta is – tökéletesen passzolt a saját személyiségem képességeihez és adottságaihoz.
Azóta sem vállaltam olyan munkát, ami napi 8 vagy ki tudja hány órára „lekötelezne” valahol, és nem tudnék azonnal ugrani, ha valakinek szüksége lenne rám.
Így lettem én segítő foglalkozású a világban és a családomban egyaránt. Ezt mindenki tudja rólam, és ha szükséges, él is vele. Mindegy, hogy hétvége van vagy éjjel 11 óra. Őket nem zavarja, hogy esetleg aludnék, vagy nekem is lenne, lehetne magánéletem.
Ők felhívnak, és én elmegyek hozzájuk, vagy beengedem őket magamhoz, magamba. Jó, ugye? Klassz. Szerintem is. Ha így működne mindenki, akkor talán én is vidámabb lennék most. De még picit sírok. Már nem annyit.
Hiszen írok, és a kettőt együtt nehezen lehet végezni, mert akkor nem látom a betűket, és tiszta mocsodék lesz a klaviatúra könnyeim záporától. Látod, ugye már nem is hiszed, hogy tényleg szörnyűségesen fáj a lelkem. Szeretni szeretnék! De szeretnék szeretetet is visszakapni. Miért lehetetlen ez? Miért kell mindig csak adnom, adnom és adnom? Hol vannak a barátaim ilyenkor?
Semmi mást nem szeretnék, csak átölelni azt, akit szeretek, akkor, amikor szeretném, s ha ő is nyugodtan velem lenne olyankor, amikor nekem szükségem van rá. Csak ennyit. Sok lenne? Nem tudom. De most olyan állapotban vagyok, hogy felmennék a világ legmagasabb csúcspontjára, egy szép hegyre mondjuk, ahonnan mindenki jól láthat engem, s ahonnan én is jól láthatok mindenkit, és onnan üvöltenék, vonítanék, őrjöngenék, görcsökbe merevülve vitus táncot járnék, és kötelező lenne nézni engem, ahogy fáj, nagyon fáj az élet, amilyenné tettük. Ahogy először még kérem szépen csendben, aztán hangosabban, aztán meg már sírva és üvöltve, hogy „szeressük egymást gyerekek, a szív a legszebb kincs”.
Aztán egyszer csak kivenném a szívemet, és ledobnám közéjük. Ők meg kapkodhatnak majd, hogy legalább egy pici darabkáját, egy szövetét, egy sejtjét hazavigyék emlékként a gyerekeknek. Hogy hát voltunk egy óriási bulin, ahol egy nő széttépte magát a hegyen. Na, ez aztán a szuvenír! Ki tudja, mekkora értéke lesz majd évek múlva? Akkor talán el is lehet majd adni a bolhapiacon.
Ó, Istenem! Most ne hagyj el engem! Most segíts meg, Mária!
Szeretni szeretnék. Csak így pusztán, a maga egyszerűségében, de azt is szeretném látni, hogy viszontszeretnek. Tudom, sokat kérek. Nagyon sokat: a legtöbbet, amit csak embertől kérni lehet.
De hát nem így vagy Te magad is Istenem? Nem ezt kéred e tőlünk állandóan és folyamatosan? És hogy érezheted magad Te, aki mindent megteremtettél nekünk, amikor süket fülekre és vak szemekre találsz állandóan, és csak néhányan kancsítanak (igen, kancsítanak!, jól látod) oda feléd, hogy oké, lehet, hogy te voltál az, akinek köszönhetik, de hagyd békén most már őket. Ne akarj viszonzást semmiért sem! Ők tudják maguktól, hogy kell tenniük. Menj a fenébe! Minek állsz még ott, és bambulsz rájuk?
Istenem? Te hogy bírod ezt? Mert én már sehogy. Gyere, segíts kérlek! Legalább akkor ketten leszünk már, és meglátjuk, mire megyünk mi ketten együtt. Istenem! Oké? Küldj egy égi SMS-t, ha rendben van, ha kezdhetjük! Várok Rád. Készen állok.
MIRA
Te+Én+Szex fórum
Nem, ne hidd egy percig sem, hogy van, mert nincs. Nincs, és nem is lehet barátság férfi és nő között. Itt ülök a szobámban, hallgatok egy CD-t, amit Húsvétra kaptam egy barátomtól. Egy férfitól. Barát? Nem, bocsánat, nem hiszem, hogy az lenne.
Tetszett a cikk?



