Jó lenne tudni, hogy hol és mikor kezdődött. Hogy ez csak egy bennem lévő sebesülés következménye, avagy egy teljesen normális emberi dolog. Vagy hogy egyáltalán, a lelki sérüléseink okozta torzulásaink elvezethetnek –e egy teljesen ép, igaz és szép, ámde eseteg szokatlan, kreatívan újszerű megoldáshoz.
Nem tudom, de azt remélem, hogy amikorra majd megírom ezt a könyvet, már úgy fogom tudni, hogy az átadható lesz az egész világnak.
Ezért írok.
Többször megírt, körbejárt, sokak számára akár már megúnt téma is az, hogy az én első szerelmem, 17 éves korában áramütés következtében meghalt.
Ezt a traumát a szervezetem úgy élte túl, hogy 2 évig folyamatosan, minden éjszaka róla álmodtam, és reggelre kelve, a lehető legváltozatosabb módokon újjáélesztettem elhúnyt szerelmemet.
Két év nagy idő, de lehet, hogy másoknak nem nagy idő, nekem mindenesetre pontosan elegendő idő volt ahhoz, hogy feldolgozzam az elfogadhatatlannak látszó történetet, és férjhez menjek egy iskolatársamhoz 20 évesen, majd pedig megszüljem első gyermekemet 21 éves koromban.
Azt hittem, ezzel minden le van zárva, minden rendben is van.
De az élet nem igazolta ezt a feltevésemet.
Első férjemmel 7 évig éltünk együtt, de ezen időszak alatt nekem már két szerelmem is volt. A szerelem érzése számomra mindig villámcsapásszerű érzés volt. Bár hálistennek, nem tudom, milyen érzés egy villámcsapás, de a hirtelenség és a hatalmas erő lehet az a két minőség, amely olyankor elsodor engem a hétköznapi életemből és valami másik dimenzióba repít.
Érdekes, furcsa, morbid, mégis talányos felismerés, hogy az első szerelmemet is egy ilyen hatalmas nagy és ellenállhatatlan energia, az áram ereje, az elektromosság vitte el, s repítette egy földön túli dimenzióba.
Akkor hát minek is bánkódunk? Ezt biztosan ő akarta így valahol legbelül, a tudatalatti vagy a lélekfeladata szintjén. De mi, akik itt maradtunk, szokás szerint majd belepusztultunk a hinyába. Én különösen,
Az ember tudatosan nem akarja, nem is akarhatja, hogy szerelmes legyen, mert akkor az úgysem jön létre, ahogy azt sem akarja, nem is akarhatja, hogy a villám vagy az áram csapjon bele, mégis megtörténhet bárkivel. Talán azért, mert az illető maga is olyan energiát hordoz magában, mint egy villám, vagy mint egy nagyfeszültségű áramkör.
S bár nem illik a témához a viccelődés, talán még a szóviccek szintjén sem, mégis úgy hiszem, hogy a saját áramháztartásunk (és nem államháztartásunk) az oka mindennek.
Valamilyen feszültség bennünk is van, és azt fogjuk bevonzani magunknak, akiben hasonló fogadó áramkör létezik már. De ezt a gondolat-és áramkört én most nem vinném tovább, mert alapvetően nem értek sem a fizikához, sem az elektromossághoz. Annyira nem értek, hogy még ma sem tudom biztosan, nem kuksol-e valaki a tv mögött, amikor megjelenik a képernyőn. Na, azért ennyire talán nem rossz a helyzet, de istenuccse nem bírom felfogni a mobilt, a netet és sorolhatnám még azt a rengeteg energetikai találmányt, amellyel az emberiség mára rendelkezik már. Ah!
Az érzéseimmel azonban nagyon közeli kapcsolatban vagyok, -sokak szerint túl közelivel is, meg hogy többször kéne használnom a fejemet is egy-egy döntésem és lépésem előtt, de nekem mindegy, én általában inkább utána szoktam használni a fejemet, amikor már többnyire késő bánat.
Viszont legalább leszűröm a tanulságokat, és legközelebb már ennek biztos tudatában lépek bele ugyanabba a csapdába. Már ha csapdáról van szó egyáltalán.
Ki tudja hát, hogy a teenager kori lelki traumám végleges sebesülést okozott-e nekem, vagy pedig egy olyan örökifjú, nyitott, sokoldalúan tehetséges hozzáállást a világ dolgaihoz, amitől mások is és jómagam is sokkal, de sokkal fiatalabbnak képzelnek-képzelem, képzeljük engem, magam, s ami előzménye és következménye egyaránt lehet annak, hogy ötvenkét évesen egy huszonkét éves fiúval párkapcsolatra mertem és tudtam is lépni.
Bár a testem öregszik, mint bárki másé – akár egy tizen-huszonévesé is - , és ez az elmúlt években csak fokozódik, mégis valahogy a lelkem egyre szabadabb és a szellemem egyre szellemesebb, ahogy ezt már biztosan fel is fedezte a kedves olvasó az eddigi mondataim alapján valószínűleg ugyebár.
Minden vágyam, hogy aki engem olvas, az képes legyen követni azokat a koncentrikus, néha egymásba futó és fonódó, máskor egymástól mérföldekre távolodó köreimet, melyek mind-mind egy fókuszúak, s ezért érdemes őket alaposan végignézni minden oldalról, ha a kezdő és a cím által megadott témát, azaz a fiatalabb férfi-idősebb nő gondolatkörét szeretné valaki végre egyszer s mindenkorra megérteni velem és általam.
Ezért aztán mindenkinek, aki olvassa az írásaimat, azt ajánlom, hogy közben néha álljon fel, igyon meg egy limonádét vagy egy jobb minőségú vörösbort vagy sört vagy amit csak szeretne, rágcsáljon valamit, aztán szép kényelmesen, ahogy a csillag megy az égen, üljön ismét a könyv elé, és mélyedjen bele kedvére a gondolataimba velem együtt, abban a reményben, hogy eljutunk valahova ebben a regényben.
(most lehet felállni és kimenni enni-inni)
MIRA
Jó lenne tudni, hogy hol és mikor kezdődött. Hogy ez csak egy bennem lévő sebesülés következménye, avagy egy teljesen normális emberi dolog. Vagy hogy egyáltalán, a lelki sérüléseink okozta torzulásaink elvezethetnek -
Tetszett a cikk?



