Az utóbbi időben vadidegen embereket örvendeztettünk meg. Hogyan? Összeházasodtunk. Egy jeges télvégi napon elmentünk a dél-manhattani okmányirodába. Az ajtóban egy biztonsági őr állt, nagydarab, izmos fickó, és Albert megkérdezte tőle, hová kell menni engedélyért.
- Miféle engedélyért? – tudakolta az őr.
- Házasságiért – felelte Albert.
- Házasság! Az őr az arcunkba bámult, két tagadhatatlanul a hetvenes éveiben járó ember arcába (a miénkbe). És aztán mintha eszét vesztette volna.
- - Maguk összeházasodnak? Fantasztikus! – Lehúzta a kesztyűjét, erős markával szorongatni kezdte Albert kezét.
- Szereztek nekem egy jó napot. Hé, Mike gyere már ide! Ezt kapd ki! Ezek a népek összeházasodnak!
Mike is szinte az eszét vesztette. Elmentünk jegygyűrűt venni. Az eladónő előbb Albertre, majd rám pillantott, a tekintete némi bizonytalanságot tükrözött. – A lányuknak?
- Nekünk lesz – közölte Albert.
- Maguknak! Nahát! Imádni való! Helen, Stacy! Figyeljetek!
Helen, aki negyven lehetett, és Stacy, aki úgy festett, mint egy gimnazista, szintén odavolt.
És ez így folytatódott. A virágárussal, a borkereskedővel, a cukrásszal, akiknél a szűk családi körben tartandó lakodalom kellékeit rendeltük meg – csupa ismeretlennel. Először nem értettük. Miért veszítik eszüket az emberek attól, hogy mi összeházasodunk?
Nem sokkal a szertartás után elmentünk egy összejövetelre, ahol friss házasokként mutattak be minket egy nőnek. – Ó, istenem! – csapta össze a kezét ábrándosan mosolyogva. – Olyan boldoggá tettek Sírni tudnék.
És valóban csillogott a szeme. Ekkor rádöbbentünk. A lelkesedésnek semmi köze sincs hozzánk, csak ahhoz, ahogy kinézünk. Az egész őróluk szól. Ettől a házasságtól hirtelen elkezdték magukat jobban érezni – beteljesületlen reményeikkel kapcsolatban, amelyekről már-már örökre lemondtak szerelmi téren.
Foytatjuk
R.D.
Az utóbbi időben vadidegen embereket örvendeztettünk meg. Hogyan? Összeházasodtunk. Egy jeges télvégi napon elmentünk a dél-manhattani okmányirodába.
Tetszett a cikk?



