Változatosnak egyáltalán nem mondható munkámat végeztem a kertvárosi lakótelepen, amikor felfigyeltem rájuk. Lehettek talán húsz évesek. Összeölelkezve álltak egy kapu előtt, és csókolóztak. Szinte mozdulatlanul, de mégsem. Lassú, finom mozdulatokkal simogatták egymás hátát, nyakát, haját. Semmi kapkodás, semmi sietség. Még az idő is megállt mellettük. Én is. Sem őket, sem engem nem zavart a pillanat. Ez AZ a Csók.

Amitől a vastag téli ruha is semmivé válik, a bizsergés elindul valahonnan, és ki tudja, hová ér el, a zsibbadás ki-be rohangál az ember minden porcikájában, a lábak elgyengülnek, az embernek fogalma sincs, hogy hol, és min áll, mégsincs szükség kapaszkodóra; és amit az ember csak azért fejez be, mert a nyálelválasztása egy idő után nem bír magával. A Csók, aminek minden perce fáj, sajog, és mégsem elég. A Csók, ami után a szó, hogy “Szeretlek”, úgy érkezik, mint a pesti gyors: szélsebesen, és menetrendszerűen. A Csók ami után húsz éve zavart tinilányok kétségbeesve kérdezték “Pali bácsit”, hogy teherbe estek-e, és amit sem rosszallás, sem tiltás, sem “osztályfőnöki” nem tudott megállítani. Akkor.
Ma a tiniknek valószínűleg nem ismerős a probléma. És a csók sem. A buszmegállókból, “terekről”, kapualjakból eltűntek az ölelkező-csókolózó szerelmespárok (talán a hálószobákból is?). Csak álltam, és néztem őket, és a nyál lassan az én számban is gyűlni kezdett, mint amikor édes álma közben fékezhetetlenül csorog alvó gyermekünk szája sarkából.
És az emlékek megállíthatatlanul megindultak.
Az első suta csók egy falusi mozi hátsó sorában.
Főiskolai éveim romlásba döntő szerelme, az első, és sajnos utolsó végigcsókolt éjszakája álmaim Istennőjével, a nővel, aki úgy csókolt, ahogy soha senki.
Másik szerelmem édesanyjának tettetett rosszallással összevont szemöldöke széltől kifútt ajkaink láttán: “Már megint az utcán csókolóztatok, büdös kölykök?”, és az ártatlan válasz: “Á, mi olyant soha nem tennénk!”, és összekuncogtunk: “Csak a metrólépcsőn.”
Egy nyári kaland napokig tartó macska-egér-játékát lezáró reszkető csókja, és a teher, hogy mindkettőnk szíve “másé”, s hogy a lángolás csak pillanatnyi, és a titok leplével, a feledés fátylával kell, hogy borítsuk majd örömünket.
Első feleségem meglepett, egyszersmind elismerő-elégedett tekintete a boldogító igent követő szokatlanul hosszúra nyúlt, valódi csók után – mire én halkan csak ezt mondtam: “Azt mondták, hogy csókoljuk meg egymást…”
A Csók, ami világgá kiáltja szabadon: Nézzétek, velem van, hozzám tartozik! Büszkén, felszegett fejjel vállalva egymást. A Csók, ami a pénzen vett, a kényszerű, vagy az érdekből létrejött “szerelemnek” nem része. Ami csak az igazi szerelem sajátja, és amit az, aki nem ismeri, csak kigúnyolja; leszólja, és megpróbálja tönkretenni – sajnos túl gyakran sikerrel. Elnéztem ezt az “élő szoborcsoportot”, és kicsit – vagyis őszintébben: nagyon – irigyeltem őket. De mint azt már említettem: a bizakodás pár napja beférkőzött a gondolataim közé. Mire gondolataim idáig jutottak, már jóval messzebb voltam. Visszafordultam, és megkönnyebbültem.
Még mindig ott voltak. Ugyanúgy. Megnyugodtam. A szerelem még nem halt meg. Talán divatba jön még AZ a Csók. Ti, fiatalok, legyetek boldogok! És mindenki.



