Nem elég a másiknak megbocsátani azért, mert fájdalmat okozott – önmagunknak is meg kell bocsátani mindazokért a bántásokért, amelyeket partnerünknek, családunknak, és saját magunknak okoztunk.
Például a megcsalt fél megbocsáthat önmagának a következőkért:
• túl naiv volt, elhessegette magától a hűtlenség első jeleit
• túlságosan is önmagát okolta a párja árulása miatt
• kifogásokat keresett, és túl sokáig tolerálta a párja nem megfelelő viselkedését
• úgy érezte, nincs joga ennél többre
• saját magát bántotta és értéktelennek tüntette fel a szeretővel való összehasonlításban
• megalázó módokon próbálta visszaszerezni a partnerét
• elvesztette a kapcsolatot önmagával, nem érezte értékesnek magát
• igyekezett a gyereken keresztül manipulálni a partnerét
• annyira kiborult a megcsalás miatt, hogy a gyerekekkel már nem is törődött
• elszigetelte magát, mindenkivel megszakította az őszinte kapcsolatot
• nem foglalkozott a párja bajaival, igyekezett ehelyett a munkájába vagy a gyereknevelésbe temetkezni, esetleg túl kritikus vagy elérhetetlen volt.

A hűtlen fél a következőkért bocsáthat meg magának
• mert úgy érezte, joga van ahhoz, hogy az igényeit akkor is kielégítse, ha ezzel megsérti a párja igényeit
• a párját okolta minden elégedetlenségéért
• próbált igazolást keresni a hazugságra és bagatellizálni a tetteinek jelentőségét
• nem mert szembenézni a párjával vagy saját igazi igényeivel, így nem is tudott megfelelő megoldást találni rájuk
• nem tudta, milyen az érett szeretet, nem volt képes elviselni, hogy kiábrándult a kapcsolatából
• annyira nem ismerte és szerette önmagát, hogy nem tudta, hogyan lehetne valódi bensőséges kapcsolatot kialakítani, vagy boldognak maradni egy elkötelezett kapcsolatban
• káoszt hozott a gyerekei, a család és a barátok életébe.
Azért ne feledjük: akkor is, ha a partnere nyilvánvalóan hozzájárul ahhoz, hogy boldogtalanul érezze magát otthon, azért a hűtlen fél egyedül felelős azért, hogy megtévesztette, becsapta a másikat, megszegte a kettőjüket összekötő bizalmi szövetséget.
Fontos, hogy tudjuk magunkat esendő emberi lényeknek látni, akik könnyen összezavarodnak, tévednek, nem értik meg, nem képesek irányítani az életet – ha önmagunknak megbocsátunk, attól még nem hárítjuk el a felelősséget saját szavainkért vagy tetteinkért, de legalább nem engedünk az önutálatnak és az önsajnálatnak sem.
Ha megbocsátunk önmagunknak, akkor jobban megérthetjük, kik vagyunk, és miért tettük azt, amit tettünk – és kiaknázhatjuk magunkbank azt, ami a legértékesebb.



