
Szóval kerestem egy teljesen ingermentes környezetet és elhatároztam, hogy megismerem magam. Se tévé, se internet csak minimális mennyiségben, ami a túléléshez kell, minimális lakhatási feltételek, sok papír és toll, meg diktafon, amin rögzíteni tudom a pillanatnyi valóságom.

És csodák csodája, amikor elmúlt a felháborodásom és az önmagammal szembeni haragom, hogy hogyan is tudtam ilyen helyzetbe hozni magam, mi a csodának is kellett ez nekem, és a szobám látványa hatására az utolsó elvárásszemcse is elillant az agyamból, elkezdtem látni. Nemcsak nézni, hanem látni is.
A saját életem összefüggéseit, a buktatóim, amikről félelemből, egóból vagy csupán vakságból nem vettem tudomást, és egyre tisztább lett a kép. Egyre érdekesebbnek találtam az életem, és egyre jobban élveztem önmagam társaságát. És ez nem az önelégültség, ami kifolyik a civilizációban. Próbálom pontosan megfogalmazni, de nagyon nehéz. Szerintem tényleg mindneki saját magának, saját magában tudja megtapasztalni. Ez egy gyermeki kíváncsiság, spontaneitással keverve, de pontosan érezve és tudva a test-lélek-szellem határait, nyitottság, tisztaság, és olyan bátorság, ami nem a félelem lehasításából, hanem annak megéléséből áll. Mindezek alapja egy derűs jókedv, amitől egész nap mosolyra kanyarodik az arcom és a májam, az Ízek, imák szerelmek után szabadon...
Kapcsolódó cikkek
És bár most is állítom, hogy sok a kontár megváltó, egyben mindenkinek igaza van. A saját megvilágosodásunk megtapasztalása saját munkánk kell legyen. Az én utam nem jó mindenkienk, ugyanúgy, ahogy mindenki útja nem volt jó nekem. Mert én Én vagyok. Te kedves olvasó, pedig Te. Mindannyian egyszeri és megismételhetetlen, tökéletes lények vagyunk. Akkor is, ha különbözünk egymástól. Épp ez az, ami a legcsodálatosabb ebben az egészben.



