Nagyon kellett vigyáznom, hogy a barátnőm sose tudja meg, hogy előzetesen beszéltem az apjával, mert akkor odalett volna a meglepetés. Vállaltam a kockázatot: úgy kellett beszélnem négyszemközt a leendő apósommal, hogy a barátnőmnek ne tűnjön fel.
A többi férfival ellentétben nekem volt egy kis előnyöm: tudtam, hogy az apósom szinte elvárja tőlem, hogy neki tegyem fel először a kérdést. Ezt már akkor tudtam, mikor megkérdeztem tőle, nincs-e ellene kifogása, hogy a lánya hozzám költözik, annak ellenére, hogy még nem jártunk jegyben. Mivel az apósom régi vágású, ez a költözés nagy falat volt számára. Igazi úriember ő, mintha egy másik korból származna. De épp ezért olyan értékeket képvisel, amelyek már kihalófélben vannak a mai világban. Ő még mindig hisz abban, hogy egy jó kézfogás és egy nagy mosoly szinte minden problémára gyógyír lehet.
Szóval elfogadni, hogy a kislánya hozzám költözik még jóval az esküvő előtt, egy kicsit szíven üthette. De miután láttam, hogy jól esett neki a tény, hogy őt is bevontuk, nem volt kérdés, hogy a lánykérésnél is így tegyek.
Már régóta tudtam, hogy el akarom venni a szerelmemet. Már hat hónappal a lánykérés előtt el kezdtem terveket szövögetni, de az “apóskéréssel” vártam, míg kicsit közelebb kerültem a célhoz. Közeledett a szülői látogatás, és ezzel a nagy pillanat is. És az ő házában, az ő kanapéján (ami egy fontos tényező) tettem fel neki életem második legnagyobb kérdését. A lényeg az volt, hogy apósom a lehető legkényelmesebben, legbiztonságosabban érezhesse magát – és a barátnőm ne tudjon semmiről.
A terv a következő volt: bejelentettem, hogy elviszem őket egy családi vacsorára. Ez azt jelentette, hogy a barátnőmnek készülődnie kellett; és mint a legtöbb nő, ő is szeret sokáig készülődni. Gondoltam, ez legalább fél óráig elhúzódik, és ez több is, mint elegendő, hogy beszéljek az apjával. Leültettem a kedvenc karosszékébe, és én is leültem vele szemben. Elmeséltem neki egy történetet, amit azelőtt még soha nem mondtam: arról szólt, hogyan szerettem bele a lányába már az első pillanatban. Azt akartam, hogy tudja: szeretem a lányát, és számomra nem kérdés, hogy el fogom venni, de szeretném, ha ő is jól érezné magát ezzel kapcsolatban. Szeretném, ha részese lenne.

Olyat tettem, ami a legtöbb férfi számára rettentő nehéz: sebezhetővé váltam egy másik férfi előtt. Kitártam a szívem, és beengedtem őt, engedtem, hogy lássa az érzelmeimet. Aztán a szemébe néztem, és két dolgot mondtam neki:
Örökkön-örökké gondoskodni fogok a lányodról.
Megtiszteltetés lenne a családod részévé válni.
Megerősítettem, hogy mindkét dolog nagyon fontos számomra, aztán feltettem a kérdést: mi a véleményed?
A reakció elsöprő volt. Az öreg felállt, hatalmas mosoly ragyogott az arcán, és jó szorosan megölelt. Nem lehetett volna ennél izgatottabb és boldogabb.
Ráadásul a barátnőm még további tizenöt percig készülődött. Ezalatt lecsillapodtak az érzelmek, és semmilyen nyom nem maradt, ami tönkretehette volna a későbbi meglepetést.



