Ez az elvárás sok esetben azt jelenti, hogy a pár egyik tagja elvárja, hogy a párja az ő kedvteléseiben vegyen részt, miközben ő „hülyeségnek” vagy „felesleges pénzkidobásnak” minősíti a másik által kedvelt szórakozásokat. Praxisunkban volt olyan pár, ahol a férfi elvárta volna, hogy a felesége szinte minden hétvégén menjen vele horgászni, Üljön mellette a parton, (persze ne beszéljen, mert akkor elijeszti a halakat) de nyugodtan pihenhet, olvasgathat. Ő viszont teljesen értelmetlennek, kidobott pénznek tartotta a felesége által kedvelt színházat, mozit. Minek, ha egyszer érdekesebb dolgokat is meg lehet nézni a televízióban?
A „mi mindent együtt csinálunk” alapelv alkalmas arra is hogy a partnerek súlyosan korlátozzák egymás mozgásterét. Ez a gyakorlatban már szóhasználatból is lemérhető. „Meg kell kérdezzem a férjemet!” Meg kell kérdezzem a feleségemet!” - Ez a szóhasználat még nem feltétlenül jelenti azt, hogy korlátozzák egymást. Lehetséges, hogy csak azt jelenti, hogy döntéseik során tekintettel vannak a másikra, és lehetőleg úgy szervezik az önálló programot, hogy az minél kevesebbet vegyen el a közös időből. És tényleg a legjobb az, ha együtt döntenek a fontos dolgokban, olyan dolgokban, amik a házassággal kapcsolatosak. Azonban ha semmiben sem dönthetnek egymás nélkül, tehát az asszony nem fogadhatja el a felajánlott színházjegyet, vagy a férfi nem mondhat igent egy születésnapi sörözésre a haverokkal, ott előbb utóbb nagy baj lesz. Ha olyanokat hallunk, hogy „a férjem nem enged el!”, „a feleségem megtiltotta”, vagy akár finomabban, „a férjem nem szeretné, ha elmennék”, vagy „a feleségem megsértődik, ha egyedül hagyom” – ezek a szófordulatok erős korlátozásról árulkodnak, ami előbb utóbb visszaüt. Ha valamelyik fél erősen korlátozza a másik mozgásszabadságát, akkor a másik börtönnek érzi a kapcsolatot, és előbb-utóbb fellázad.
Nagyon fontos, hogy kellő számban legyenek közös programok is. Mindketten törekedjenek rá, hogy olyan programokat csináljanak együtt, amit mindketten szeretnek, kedvelnek. A kapcsolat összeillésnek egy fontos része az, hogy vannak közös érdeklődési területek.
Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy mennyi a közös, és mennyi a külön töltött idő. Ismertünk egy párt, akik teljesen összeilletek abban a tekintetben, hogy szerettek sportolni. Délután az asszony elment a gyerekért az iskolába, tanult vele, megvacsoráztatta. Eközben a férje a konditeremben edzett. Amikor a férfi hazaért, átvette a gyerek-programot: megfürdette, lefektette, mesélt neki, hogy az asszonynak legyen ideje futni. Az asszony holtfáradtan hazaért a futásból, még adott egy jóéjt puszit a gyereknek, majd eltűnt a fürdőszobában. Mire kijött onnan, a férfi már édesdeden szunyókált a kanapén a TV előtt. Néha hét végén együtt kirándultak, de általában ilyenkor végezték a házimunkát – ezt is gondosan felosztva egymás között. Minden nagyon olajozottan és jól működött, de szinte csak alvás közben voltak egy légtérben. Csoda, hogy pár év múlva úgy érezték, hogy kiürült a hátasságuk? (Azt javasoltuk, keressenek egy olyan sportágat, amit mindketten szeretnek. Beiratkoztak egy tenisztanfolyamra, és hetente kétszer együtt teniszeznek, miközben a gyerekre pedig a szomszéd néni vigyáz.)
Azt is tudnunk kell, hogy az embereknek van igényük egyedüllétre. Különböző mértékben, hiszen különböző személyiségek vagyunk. Ha a párunknak időről időre nyugalomra, egyedüllétre van szüksége, azt tiszteletben kell tartani. Nem kell megsértődni, nem azt jelenti, hogy belőlünk van elege. Csak egy kis magányra, egyedüllétre vágyik. Tartsuk tiszteletben ezt is, mint sok minden mást. A legfontosabb ugyanis az, hogy tiszteletben tartjuk, megértjük és elfogadjuk egymást. Akkor is, ha magányra vágyik és akkor is, ha a társaságunkra, ölelésünkre, közös programokra.
A párkapcsolatokról itt olvashatsz többet>>



