Például: hiteltelen azt mondanunk száz közösen megnézett és általában élvezett amerikai film után, hogy “Nem igazán kedvelem az amerikai filmeket. Olyan primitívek, és általában giccses a végük.” Mondjuk meg az igazat. Mondjuk meg őszintén, hogy megbeszéltük a haverokkal a sörözést vagy a barátnőnkkel a shoppingolást, vagy egyszerűen nincs kedvünk moziba menni.
Tényleg azt mondjuk, amit valójában gondolunk! Ne nézzük le azzal a partnerünket, hogy túlzottan kíméljük a beszélgetésben!
A túlkímélés akkor is hazugság, ha tapintatból ered. És tudjuk, hogy jóindulattal a pokolba vezető út van kikövezve. Ebben az esetben két rossz kimenetel is fenyeget. A partner vagy megsértődik, mert hazudunk neki, vagy – mivel minden hazugság következetlen – egyszerűen nem érti, mit akarunk neki mondani. Ha az erekció elmarad, bizony hiába mondta előtte a férj a kezdeményező feleségének, hogy neki is van kedve a szeretkezéshez. Igen, azt sem kellemes hallani egy feleségnek, hogy nincs éppen kedvem az együttléthez, de még mindig jobb mintha azt kell gondolnia, hogy a férje már nem kívánja többé, vagyis hozzá nincs kedve, nem a szeretkezéshez.
Ha problémánk van, felejtsük el a kérdőjelet!
Kevés bosszantóbb beszédfordulat van, mint a kérdésként megfogalmazott vád vagy szemrehányás. Gyakran a “Hol a fenében lehet a kalapács?” vagy az “Itt van a szennyestartóban minden színes mosnivaló?” kérdések azt jelentik, hogy “Már megint rápakoltál valamit a szerszámaimra!”, illetve, hogy “Már megint szanaszét hagytad a büdös zoknidat!” Csakhogy az általános alannyal, kérdésként megfogalmazott rosszallások nemcsak vádaskodók, hanem sértők is. Döntsük el, hogy kalapálni, mosni vagy veszekedni akarunk-e.
Az általánosságok nem jelentenek semmit!
Mit kezdjen a partnerünk az ilyesfajta kijelentésekkel, mint például: “Tenni kéne már végre valamit azért, hogy rend legyen körülöttünk!”, vagy “Az unalom eluralkodott rajtunk!” Ezek a kijelentések azt próbálják leplezni, hogy halogatjuk a tennivalók elvégzését, és rejtve a másikra próbáljuk hárítani a felelősséget. Mennyivel pontosabb lenne mondjuk a következő: “Beszéltem a kölcsönzővel. Van szabad kárpittisztítójuk. Várják a hívásomat, hogy mikorra kérjük. Szombatra jó lesz?”, vagy “Gyere keressünk az interneten jegyet a ‘Fűzfán fütyülő’ című darabra. Tegnapelőtt azt mondtad, szeretnéd megnézni.

Nincs bosszantóbb a befejezetlen mondatoknál!
Természetesen igaz, hogy a régóta együtt élő párok félszavakból is megértik egymást. Csakhogy nem mindig. Különösen akkor nem, ha feszült helyzetben vannak egymással, és – mit tagadjuk – egy kicsit félre is akarják érteni a másikat. Ilyenkor különösen ügyeljünk arra, hogy kerek gondolatokat fejtsünk ki, és kerek, befejezett mondatokban fejezzük ki azokat. Tegyük világossá mire gondolunk, és fejezzük be a mondatainkat.
Nemcsak az aktív kommunikációt, a közléseket lehet elrontani. A közlendők fogadásában is ejthetünk hibákat. Leginkább azt, hogy nem úgy értelmezzük az üzenetet, ahogyan azt partnerünk gondolta, amit ő közölni akart. Ez szülheti a legveszélyesebb félreértéseket.
Lehetőleg minél kevésbé legyen szubjektív az értelmezésünk!
A velünk közölt üzenetek automatikus torzítása két okból szokott bekövetkezni. Vagy azt halljuk meg, amit hallani szeretnénk, vagy – és ez talán a gyakoribb – aszerint értelmezzük a hallottakat, amitől félünk, amit nem szeretnénk. Annak érdekében, hogy a szubjektív torzítást lehetőleg elkerüljük, érdemes az alábbi két módszerhez folyamodni.
Jelezzük partnerünknek, hogy üzenete megérkezett!
Ez akár szóban, akár valamilyen nem szóbeli kommunikációval is történhet, például hümmögéssel, bólintással. Ha nem reagálunk, az is reakció, de nem az üzenet megérkezését igazolja vissza, hanem a másik fél felbőszítésére szolgál.
Ha különösen fontos párunk pontos megértése, ismételjük meg – szó szerint, vagy más szavakkal – amit mondott, és kérjük tőle annak visszaigazolását, hogy pontosan értelmeztük a mondanivalóját.
Ez így leírva kissé sutának tűnik, de a félreértések elkerülésének talán leghasznosabb módszere. Olyannyira, hogy külön módszertana alakult ki a kommunikációval foglalkozó alkalmazott kutatásokban. Aki többet szeretne tudni erről a technikáról, “Értő figyelem” néven olvashat róla.
És végül az unalomig ismételt jótanács: döntsd el, hogy boldog akarsz-e lenni, vagy azt akarod, hogy igazad legyen.
A párok beszélgetése – különösen a kezdeti lángolás elmúltával – egyre gyakrabban torkollik általánosságokba, és egyre inkább arról szól, hogy melyiküknek van igaza. Már nem is figyelnek egymásra, mert míg a másik beszél, már azt fogalmazzák, hogy mit fognak válaszolni arra, amit tulajdonképpen meg sem hallanak. Ennek elkerülésére is szolgál az értő figyelem módszere, mert ha vissza kell mondanom mit mondott a másik, nem engedhetem meg magamnak, hogy ne figyeljek rá.
Két megjegyzés még idekívánkozik. Sajnos mediációink során azt tapasztaljuk, hogy nem kell kihűlt viszony ahhoz, hogy a párok érdemi beszélgetés helyett vélt, vagy valós igazukat kergessék a kommunikációjukban. Néha szívszorító látni, ahogy a felesleges győzniakarás felfal egy jobb sorsra érdemes kapcsolatot.
Ha igazán nyerni – nem győzni, nyerni – akarunk, fejezzük ki pozitív érzelmeinket a kommunikációban. Tiszteljük meg partnerünket azzal, hogy a nem szóbeli eszközökkel is megmutatjuk mennyire figyelünk rá. Teremtsünk szemkontaktust, jelezzünk vissza, érintsük, simogassuk meg a párunkat, ha a beszélgetés úgy hozza. És ha a beszélgetés elfajulna, annak leginkább azzal vehetjük elejét, ha szóban is pozitív érzelmeinkről, szeretetünkről, nagyra becsülésünkről, hálánkról biztosítjuk egymást. Nem a problémák szőnyeg alá söprésére bíztatunk! Ellenkezőleg! De a durva, bántó szavakat később úgyis megbánjuk. Minek kimondani őket. Ha képesek vagyunk azt mondani: "Kedvesem, nagyon szeretlek - bár ebben a pillanatban éppen meg tudnálak ölni!" - már nyertünk! Ha mást nem, egy mosolyt.



