Az énkép görbe tükre
Senki sem tökéletes, és senki sem tévedhetetlen. Főképp nem önmagával szemben.Az önmagunkról való tudás szerveződése igen összetett folyamat eredménye. Az, hogy milyennek látjuk önmagunkat, sok esetben annak a függvénye, hogy a környezetünk mit tükröz felénk saját magunkról. Példának okáért gondolhatom én azt magamról, hogy szerény ember vagyok, ha az ismeretségi köröm a megnyilvánulásaim és tetteim alapján önzőnek titulál.
A jellemvonásaink viszonylag jól megjósolják a viselkedésünket, így ennek alapján megítélni egy embert sokkal életszerűbb, mint a saját meggyőződéseire hagyatkozni.
Megvan azonban a veszélye is ennek a fajta visszatükrözésnek. A ránk vetített képet ugyanis olykor hajlamosak vagyunk kritikátlanul beépíteni, így ha sokat halljuk azt a környezetünktől, hogy „Te úgysem vagy erre képes”, akkor egy idő után ezt elhisszük magunkról, és mély passzivitásba süllyedünk.
A környezet által visszatükrözött vagy ránk vetített kép tehát egyszerre lehet áldás és átok.
Segítheti is az objektív önismeretünket és a fejlődést, vagy rombolhatja a saját magunkba vetett hitet és pozitív önértékelést. Pedig az önelfogadásra mindenkinek egyformán nagy szüksége van.

Párkapcsolat kontra barátnők
És mi a helyzet a párkapcsolatokkal?
Nehéz objektíven szemlélni az adott helyzetet, mikor abban benne vagyunk. Ilyenkor nem árt kikérni egy külső személy értékítéletét. Valahol a bíróságok is ezt a célt szolgálják. Két érdekellentétben lévő fél helyzetét igyekeznek részrehajlás nélkül górcső alá venni.
A barátnőink sem tesznek mást, mikor egy-egy helyzettel kapcsolatban kikérjük a véleményüket. Csakhogy még egy bíró a törvényekre és protokollokra támaszkodva hozza meg döntését, addig barátnőink csupán a saját és környezetükben látott és/vagy hallott tapasztalatokra hagyatkozhatnak.
Kétség sem férhet hozzá, hogy a jó szándék vezérli őket, mikor tanácsokkal ellátva felvérteznek bennünket a kapcsolatunkban fejüket felütő problémák megoldásával szemben, a módszer és tapasztalati repertoár azonban, mely ehhez a rendelkezésükre áll, meglehetősen korlátozott.
Ha önmagunkat nem látjuk reálisan, törvényszerű, hogy a párkapcsolatunkat sem fogjuk tudni elfogulatlanul megítélni. A nők pedig különösen hajlamosak még önmaguk elől is eltitkolni a kapcsolati problémák súlyosságát, hogy elkerüljék a döntési kényszert: menni vagy maradni.
Ha hibázunk, természetesen a felelősség is a miénk, mégsem szabad pusztán a baráti tanácsoknak és véleményeknek engedve eljárnunk a párkapcsolatunkban megjelenő nehézségekkel kapcsolatban.
Az idő általában választ ad a kérdéseinkre, így aztán inkább előbb, mint utóbb, de rá fogunk ébredni arra, mit kell tennünk.
A pozitív önértékelés mellett azonban a párkapcsolatunkba vetett hit is kiemelt jelentőségű. Amikor pedig eljutunk arra a pontra, hogy már nem vagyunk képesek tovább hinni a jövőjében - bármely véleményen legyenek is barátnőink – biztosak lehetünk benne, eljött az ideje annak, hogy továbblépjünk – ezúttal egyedül.



