Van hová haza jönnie a boldogságnak? Nálunk, van a boldogságnak otthona? Van a boldogságnak egyáltalán otthona? Megteremtettük-e már a helyét? Van létjogosultsága, otthona az életünkben, a lelkünkben? Talán igen - de ez egyáltalán nem biztos. Ezt az otthont ugyanis meg kell teremteni, ha úgy tetszik: fel kell építeni. Ezt az otthont nem lehet készen megvásárolni. Sőt: ezt az otthont nem lehet pénzen megvenni. Szerencsére.

Ez az építkezés nem egy egyszerű vállalkozás, mert ez az otthon szinte biztos, hogy lassabban, sokkal kitartóbb és alaposabb munkát igényelve épülhet csak fel, mint egy betonból, téglából, malterból, cserépből, gerendákból készülő lakhely. Ez az otthon a lelkedben épül – Neked, szerencsés esetben a Társadnak, és nem utolsó sorban a Boldogságnak. És mivel ott épül, lehet, hogy törékenyebb.

Ha egy férfi és egy nő találkozik, akkor sok mindennel számolniuk kell, amivel addig nem volt dolguk – saját magukkal és a másikkal kapcsolatban is. Az egy nagy talány, hogy találkozásuk pillanatától milyen kapcsolatban lesznek egymással, de lehet, hogy az még fontosabb kérdés, hogy milyen kapcsolatban vannak/lesznek önmagukkal. Tudnak-e otthont teremteni önmaguknak? Tudnak-e otthont teremetni a társuknak? Tudnak-e otthont teremteni a boldogságnak?

Amikor a férfi és a nő találkozik egymással, mindketten valami különlegességgel szembesülnek. Valami  olyasmivel, ami belőlük hiányzik, valamivel, amit talán nem is értenek pontosan, de azt érzik, tudják, hogy szükségük van egymásra. A férfinak szüksége van a nőre. Mi másért lenne férfi? Nő nélkül pedig még csak nem is az. A nőnek ugyanakkor éppen a férfira van szüksége, hiszen hasonlóképpen ő sem lehet nő a férfi nélkül, csakis általa.

Találkoznak tehát, két egymástól különböző ember. Kölcsönösen kiegészíthetik egymást, anélkül, hogy igazán megértenék, megérthetnék egymást. Újra és újra rácsodálkoznak egymásra, a férfi a nőre, a nő pedig a férfira – később pedig a férj a feleségére, a feleség pedig a férjére… társ a társára.

Amikor a férfi a Nővel találkozik, abban a pillanatban elismeri, hogy ő maga nem tökéletes, hogy módosítania kell azokon az elképzelésein, miszerint ő, a férfi egymagában teljes ember. Mindez a nőre hasonlóképpen igaz. Amikor a nő a Férfival találkozik, ráébred, hogy nőnek lenni egyedül nem a teljes igazság. Szüksége van még valami másra, valaki másra is, fel kell adnia azt a meggyőződését, hogy ő egymagában az emberi lényeg igazi megtestesítője. Ott állnak mindketten, és ott áll velük szemben valaki, aki egészen különböző, és mégis lenyűgöző. Csodálkoznak is mindketten: a férfi a nőre és a nő a férfira, de különbözőképpen.


Amikor ezt a különbözőséget felismerik egymásban, elismerik és elfogadják azt, egyidejűleg a saját magukról korábban kialakított elképzeléseikkel is szakítanak – és ezáltal szerényebbé válnak. Az is tudatosul bennük, hogy korábban valamiben hiányt szenvedtek. Ha egymással szembenézve mindezt látják és elfogadják, akkor mindketten gazdagodhatnak a másik által, és ez egyben a fejlődésüket is jelenti. Fejlődni akkor tudnak, ha magukba fogadnak valamit, ami egészen addig idegen volt a számukra, valamit, ami a büszkeségük feladására készteti őket. A párkapcsolatban, szerencsés esetben, ezt teszik kölcsönösen mind a ketten, a férfi is és a nő is. Ezáltal gyarapodnak, így fejlődnek.

A párkapcsolatok önmagukban azért egy kicsit bonyolultak, hiszen nem egyszerű összecsiszolódnia két különböző neveltetésű és hátterű embernek. Néha kész csoda, hogy ki tudnak tartani egymás mellet, hogy hosszabb-rövidebb ideig együtt haladnak, a saját útjaikon, mégis egymás mellett. Ez végtelenül szép és minden rendben van, ha megadják egymásnak a kellő tiszteletet. Ha ez megvan, jól tudnak majd együtt működni. Tisztelniük kell egymásban elsősorban az embert, tisztelniük kell a nőt és férfit, a társat, és később, ha gyermekeik születnek, tisztelniük kell egymásban a szülőt.

Ha hiányzik a tisztelet, ha túl nagy egóval érkezik valamelyikük, ha esetleg követelőzik és csak arra koncentrál, hogy mit tud adni neki a másik, mit tud ő kivenni a kapcsolatból, ha önmagát nagyobbnak tartja, mint a társát, ha csak az motoszkál a fejében, hogy neki mi kell, és neki mi jár, akkor veszélyes vizekre evez. Hajótörése ebben az esetben szinte garantált, mert a látszat ellenére sem ad helyet a másiknak a kapcsolatban. Nem tudja a társát maga mellé emelni, pedig csak így tudna neki igazán helyet adni. Persze maga mellé – vagy talán egy kicsit önmaga fölé – emelni csak akkor tudja a másikat, ha van hová emelni őt: önmagához, vagy néha azon túl is, a lehető legmagasabb szintre, így adva helyet a társának a szívében, lelkében. Ehhez viszont nem árt, ha mindenki tudja, hogy hol tart: hol van a jelenben, hol volt a múltban és hová szeretne eljutni a jövőben. Csak így láthatja tisztán, hogy hová akarja, hová tudja emelni a másikat.

A tisztelet, amit egymás iránt éreznek, jórészt abból fakadhat, hogy tisztelik-e önmagukat: az érzéseiket, a félelmeiket, az aggodalmaikat, a szorongásaikat, és persze a vágyaikat, az örömeiket, a boldog pillanataikat, gondtalanságukat. Tudnak-e ezekkel együtt élni, tudnak-e dolgozni ezekkel az érzésekkel. Ha igen, akkor tudnak majd helyet találni önmaguk számára a világban. Ha ez a hely megvan, akkor tudnak helyet találni egy másik ember számára önmaguk mellett, akkor tudnak helyet találni egy másik ember mellett önmaguk számára, és ha ezeket a helyeket megtalálták, akkor lehet helye a boldogságnak is: mellettük, önmagukban, közöttük.


Egy fiatalember udvarolt egy lánynak, aki nagyon messze lakott a fiú otthonától. Egyszer a fiú elment a lányt meglátogatni. Amikor a lány házához ért magabiztosan megigazította a ruháját, a sapkáját és bátran kopogott… Kip-Kop… szólt a kopogása. De senki nem felelt. Újra kopogott… KIP-KOP, KIP-KOP!

Ekkor egy szelíd női hang megszólalt:
 - Ki az?
A fiatalember hetykén újra megigazította a ruháját  és bátran így szólt:
 - ÉN vagyok! Engedj be!
Pár percig ismét csend volt. Majd a női hang újra megszólalt:
 - ÉN már ITT vagyok… Sajnos ketten nem férünk el itt bent…
A fiatalember szomorúan hazaballagott. Járta a világot, sok mindent tanult és egyszer csak visszajött a lányhoz. Megint kopogott, de már sokkal finomabban. Kip-kop…

- Ki az? – hangzott a kérdés.
A fiatalember szelíden megigazította a ruháját  és így szólt:
 - TE VAGY! Kérlek, engedj be!

Gyakran felteszik a kérdést: Mit tegyek, hogy boldog legyek a párkapcsolatomban? Valami mindig hiányzik a boldogsághoz!

Sokszor meg vagyunk győződve arról, hogy az életünk jobb lesz, ha férjhez megyünk, ha megszületik az első gyerekünk, ha megszületik a második, ha a gyerekek felnőttek, ha a partnerünk megoldja a problémáit, ha végre kocsit cserélünk, ha csodálatos nyaralásaink lesznek. Vagy ha nem kell dolgozni, ha vége lesz  az iskolának, ha elkezdődik az iskola, ha lefogyok 5 kg-ot, ha sikerül felszedni 5 kg-ot, ha dolgozni fogok, ha  végre nyugdíjba megyek, ha összeházasodunk, ha végre elválunk... és így tovább...

De ha most nem kezdünk el boldog és teljes életet élni, akkor mikor?
Mindig lehetnek nehézségek az életben. A legjobb, amit tehetünk, hogy ezt elfogadjuk és elhatározzuk, hogy boldogok leszünk – mégpedig most! –, akármi történjék. Nincs ugyanis egyetlen olyan biztos módszer sem, ami a boldogsághoz elvezet, mert a módszer maga a boldogság. Következésképpen élvezzük ki az élet minden pillanatát és élvezzük még annál is jobban, ha megoszthatjuk egy számunkra kedves emberrel a ritka pillanatokat. Nincs az  életben jobb pillanat a boldogságot „elkezdeni”, mint ez a pillanat.

Ne ijedj meg, de tudnod kell – és minden pillanatban emlékezz rá: az idő nem vár senkire!

Carla Galli

Képek:
piqs.de: Klaus Steves - Sommerliebe
piqs.de: DESIRE - accepted1of100bw
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.