Egy párkapcsolatban fontos, hogy mindkét fél tisztában legyen önmagával, érzéseivel, mert amennyiben ez hiányzik, nem képes a másikat megfelelő, teljes mértékben megismerni, nem tud teljes emberként a társa felé fordulni.
Egy párkapcsolatban fontos, hogy mindkét fél tisztában legyen önmagával, érzéseivel, mert amennyiben ez hiányzik, nem képes a másikat megfelelő, teljes mértékben megismerni, nem tud teljes emberként a társa felé fordulni.
Ha valaki nem tisztázta önmagában az érzéseit, gondolatait, kérdésessé válik, hogy képes-e teljesen megnyílni és őszintén feltárni magát párja számára. Véleményem szerint a házasság előtti párkapcsolatok (legyen az sok vagy kevés, kinek mennyire van szüksége) célja, hogy felkészítse az embert a házasságra. Alkalom arra, hogy meglássa, milyen áldozatokat képes hozni egy másik emberért, mit képes föladni, és mihez ragaszkodik feltétlenül. Felkészül arra, hogy egyik embernek sem lehet súrlódásmentes kapcsolata a másikkal, nehézségek, válságok, viszályok, veszekedések előfordulhatnak, és meg kell tanulni ezeket óvatosan, ám bátran, őszintén és felnőtt ember módján kezelni.
Egy párkapcsolat kezdetén mindenkinek meg kell küzdenie a kiszolgáltatottsággal, illetve az emiatt érzett aggodalommal. Saját magunk feltárása által -ami egy hosszútávra szóló, komoly kapcsolat feltétlen követelménye- olyan közel kerülünk egymáshoz, hogy védtelennek, sebezhetőnek érezzük magunkat, és félve figyeljük, hogy mit talál szeretetre méltónak, mit képes elfogadni bennünk a másik ember, és mit nem. A kitárulkozás feltétele annak, hogy dönteni tudjunk, akarjuk-e ezt a kapcsolatot, és képesek vagyunk-e életünk végéig kitartani egymás mellett. Ez persze nemcsak társunkon, hanem saját elhatározásunkon is múlik.
A megismerési, felfedezési folyamat szerintem nem áll meg a házasság napján, hanem az építkezésnek folytatódnia kell életünk végéig. Mert ha a későbbi nehézségek kapcsán negatív gondolatokat engedünk meg magunknak, vagy akár még tenyésztjük is őket, akkor elveszíthetjük egymást, és fenn áll a veszély, hogy nem találunk újra egymásra. Ha a partneri közösséget holtunk napjáig építjük, akkor egész életünkön át állandóan friss, új vonásokkal gazdagodik, és egyre teljesebbé válik kettős egységünk.
Belülről kell a házasságot stabilizálnunk, és megteremtenünk életfeltételeit. Nekünk kell felépítenünk házasságunkat. A házasság belső stabilitása pedig a házastársak személyes szeretetétől függ. Ez a szeretet a magja a család autonómiájának. Az ember akkor képes megtartani egy életre-halálra szóló felbonthatatlan szövetséget, ha bensejében erős, független és eredeti személyiség.
A közösségépítés munkájának alapvető eszköze a belső dolgok kifejezése és megértése, azaz a kommunikáció. Sok felesleges fájdalomtól megkímélhetjük magunkat és társunkat, ha igyekszünk megérteni egymást, megbeszélni a dolgainkat. A kommunikáció alapvetően a megértésen nyugszik, közös nyelvezetet feltételez, ami nem megy egyik pillanatról a másikra, hanem időt és gyakorlást igényel, meg lehet tanulni. Meg kell tanulnunk háttérbe szorítani a saját érzéseinket, gondolatainkat, hogy minél teljesebben tudjunk figyelni partnerünkre, tudjuk megérteni és befogadni őt, akkor jó esélyünk van arra, hogy gyümölcsözővé válik, és az is marad a kapcsolatunk.
Panni
Tetszett a cikk?



