A rúzsozott mellbimbók örömei
A mellhez kötődő első fontos kultúr-erotikai fejlemény alighanem a mellbimbók vörösre festésének találmánya, ami több mint 5000 éves. Reneszánszát a XIV. században, Baváriai Izabella királynő udvarában élte, ahol a jelentősen dekoltált ruhák mögül kivillanó mellbimbók rúzsozása nagy népszerűségnek örvendett, és tegyük hozzá, hogy a szabadalom napjainkig semmit sem vesztett aktualitásából.

A görög archaikus kori korék szobrai melltörténetileg azért érdekesek, mert a kebleket a serdülő kislányokéra emlékeztető méretben és formával mintázták meg. A gazdag Krétának intenzív kereskedelmi kapcsolatai voltak Egyiptommal, így nem meglepő, hogy itt a nők az egyiptomiak szokása szerint rendszerint fedetlen keblekkel jártak. Később, a mükénéi nők sok mindenben átvették a krétaiak szokásait, de a merészebb öltözék terén nem.
A klasszikus kori görög edényeken a női kebleket konzekvensen oldalnézetből ábrázolták - hogy miért, csak találgatni lehet. A szobrokon az ábrázolás realistább, de a mellek azért itt is enyhén szétállnak, és ezt a sajátosságot a görögöket majmoló neoklasszicisták is átvették. Ami a méretet illeti, mint sok minden másban, a görögök ebben is megalkották klasszikusan arányosat.
Melltörténetileg érdekes lehet még a görög eredetű amazon mítosz is, amely szerint a harcos nőknek, a könnyebb íjkezelés végett, fél mellüket még kislánykorukban leégetik. Ez a részlet azonban csak később adódik a legendához, ezért van, hogy az ábrázolásokon az amazonok két mellel jelennek meg, de az egyik mindig szabadon van.
Középkor
A középkorban az emberi test ábrázolása meglehetősen sematikus volt, ezért túlzás lenne markáns mellideálról, mellkánonról beszélni, a korra jellemző nőellenesség nem is nagyon bátorította az esztétizáló szemlélődést, összevetést, mérlegelést.
Feltűnő, hogy a középkori nők ruházkodásukkal nem különösebben manipulálták külsejűket, a hölgyek funkcionálisan, könnyedén és naivan öltözködtek. Igaz, hogy az ábrázolásokon jóval gyakoribbak a sovány testalkatú, kis vagy középméretű mellű nők, de ez nem jelenti azt, hogy a bordélyokban nem éppen a kövér és dús keblű hölgyek bonyolították a legnagyobb forgalmat.
A középkor szabad és könnyed öltözéke után a nő testét egyre természetellenesebb formájúvá kezdték alakítani a fűzők és az abroncsszoknyák segítségével. A fűzőt erősen elszorították, hogy lehetőleg minél vékonyabbnak tűnjék a derék. A különböző korokban, pedig az ideálnak megfelelően, a mellett vagy beszorították a fűző alá, vagy annak segítségével jelentősen kiemelték.
Próbáltad már? A speciális mellmasszázs titkai >>
Reneszánsz/reformáció
Az érett reneszánsz a hozza meg a fűzők általános elterjedését, melyeknek akkori szerepe a mell leszorítása volt. A középkori ábrázolás eredendő hozzávetőlegessége miatt nem feltűnő, de a reneszánsz festészetben már nyilvánvalóvá válik egy szemérmességi tabu: mellbimbót csak nagyon hozzávetőlegesen illett ábrázolni, szemérem szőrzetet pedig egyáltalán nem.
A reneszánszban kezdődik el a kis mell akadémiai kultusza is - a kis mellhez a tisztaság, ártatlanság, arisztokratikus finomság képzetei kapcsolódtak. Nagyon leegyszerűsítve arról van szó, hogy a gonosz és romlott Judit méltán lehet nagymellű, nem így az előkelő és kiművelt Borgia Lukrécia. A mellet leszorítva kicsinyítették és az olasz divat szerinti szögletes dekoltázs sem nagyon pártolta a mellek érvényesülését.
A 16-17. században általánosan elterjedté válik, és ez a szokás nagyon sokáig tartja magát, hogy specializálódott dajkák táplálják az újszülötteket - a szegény nőknél azért, mert a gyermek mellett is dolgozniuk kellett, a gazdagoknál azért, hogy kíméljék idomaikat. Egy 1780-as adat szerint a Párizsban évente születő 21 ezer gyermekből csupán 700 kapott saját anyjától tejet.
A reformáció hatására a divat szemérmesebbé válik, a négyszögletes dekoltázs alá fehér ingecske kerül, még inkább ellehetetlenítve a szemlélődést. A 16. században egész Európában uralkodó spanyol divat is a mell erotikája ellen dolgozott, a dekoltázs teljesen defavorizált helyzetbe került, a merev fűzők pedig leszorították a kebleket.
Újkor
Változást, méghozzá éleset, a barokk hozott, ahol a mellek jócskán, a vállak teljesen közszemlére kerültek. Ami az aktokat illeti, furcsa paradoxon, hogy a farok lehettek húsosak, a lábak és karok vastagok, de csak kicsi melleket volt szokás festeni. Rubens is csak a feleségével tett kivételt.
A rokokó tovább vitte az idomok felszabadítását, a francia udvarban az ünnepi összejöveteleken a bátrabbak akár szabadon is hagyhatták egyik, vagy mindkét mellüket - több ide tartozó portré is fennmaradt.
1800-as évek
A 19. elején terjedtek el az egyszerű, neoklasszicista vonalú ruhák, amelyek a mell alatt voltak elvágva, és a természetesség görög ideáljához visszatérve, a nők többnyire lemondtak a fűzőkről. Az Ercole Lelli féle 1742-es festőmodell viaszszobor nagyon jól leképzi a kor esztétikai nőeszményét.
Az egyre feltörekvő polgárság gusztusa némileg különbözik ettől, a fűzők kidomborították a mellett, összeszorították a derekat, először a krinolin majd később, 1867 után pedig a hátulsó tornyozás illetve a párnák használata pedig kibővítették, kiszélesítették a fart. És ez már egy teljesen új anatómiai nőideált is jelentett.



