Minden találkozás a létezésünk csodapillanata. Nem véletlen. Amit véletlennek nevezünk, az az általunk fel nem ismert szükségszerűség. Minden találkozás a létezés egy-egy üzenete. Hogy miért nem tudatosul? Hogy miért nem éljük meg találkozásaink csodáját? Mert énképünkkel, egónkkal azonosulunk, azt hisszük, hogy olyanok vagyunk, amilyennek mások által "megismertük" önmagunkat, és ez az énkép tele van elégtelenséggel, nem olyanok vagyunk - véljük - amilyennek "kéne hogy legyünk".

Minden találkozás a létezésünk csodapillanata. Nem véletlen. Amit véletlennek nevezünk, az az általunk fel nem ismert szükségszerűség. Minden találkozás a létezés egy-egy üzenete. Hogy miért nem tudatosul? Hogy miért nem éljük meg találkozásaink csodáját? Mert énképünkkel, egónkkal azonosulunk, azt hisszük, hogy olyanok vagyunk, amilyennek mások által "megismertük" önmagunkat, és ez az énkép tele van elégtelenséggel, nem olyanok vagyunk - véljük - amilyennek "kéne hogy legyünk". Amíg azt hiszem, hogy olyan vagyok, amilyen az énképem, addig örökösen kisebbrendűségi érzésben fogok szenvedni.

És ez az ego vacogva reszket, fél, hogy nem fog megfelelni a másik elvárásainak. A torz, a hamis énkép, ami nem más, mint egy előítélet-halmaz nemcsak azt teszi lehetetlenné, hogy magamat valóságosan lássam, hanem azt is, hogy a másikat annak lássam, aki. Amíg az egó szemüvegén keresztül nézem a másikat, csak az előítéleteimbe öltöztetem, és képtelen vagyok látni ot. Így megyünk el egymás mellett - vakon a félelemtől. Ha tudnánk, kik vagyunk mi valójában! Ha tudnám, ki vagyok én! Ha tudnám ki a másik! Akkor tudnánk, mit jelent találkozni. Akkor tudnánk, mit mulasztunk: a találkozás csodáját.

Szerelem az első látásra
Vannak az életünkben váratlan kegyelmi pillanatok. Amikor nem tudjuk nem észrevenni, hogy ki is igazán a másik. Amikor annak látjuk a másikat, aki és amilyen: minden elképzelést messze felülmúló csodának. Felragyog előttünk, szép, gyönyörű, hibátlan. Bensőnkben a szívünkre öleljük, és általa szívünkre öleljük a Mindenséget.

Szerelmesek lettünk.
Szép lesz a világ, az emberek is kedvesek és mi magunk is elkezdünk ragyogni. Azzal sem törődünk immár, hogy mit szólnak hozzá a többiek. Tudjuk, hogy a véleményük szerint mi nem vagyunk normálisak, de mit számit? Ráébredünk, hogy csak a boldogtalanságot tekintik norma szerintinek, hisz a normát megszabó többség az. Boldogan vagyunk abnormálisak. Szárnyalunk. Valóságosak lettünk. Annak látjuk a Világot, a másikat, magunkat, ami és aki - a szeretet áradásának, és olyannak, amilyen - gyönyörű titkokkal terhesnek. Elkülönültségünk megszűnik, a didergő magány szertefoszlik, az ego határai eltűnnek, és megéljük az egység csodáját. Nemcsak szerelmesek lettünk, hanem valóságosan szeretünk is. E kegyelmi pillanatban még azzal sem törődünk, hogy a másikat is megérintette-e a mi létünk csodája. Viszonzásvárás nélkül áradunk.

És egyszercsak visszazuhanunk a félelembe. A szeretet tovavész, marad a "szerelem" a maga gyötrelmeivel, feneketlen magányával, ismét az egó az úr, tovatűnt az én. A szeretet édessége helyett a szeretet ellentétének, a félelemnek a keserűsége.

Miért?
Erre keresünk választ - és megoldást a következőkben.

Biegelbauer Pál
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.