Manapság teljesen nyilvánvalónak vesszük, hogy otthon van internet, ráadásul nem betárcsázós, mint annak idején. Lehet, hogy a mai fiatalok már nem is emlékeznek, a „mindjárt 6 óra és lehet internetezni” vagy a „szakadj már le a netről, mert nem tudlak felhívni”. Arról nem is beszélve, amikor egy számítógép egy egész szobát foglalt el.
Aztán jött a wifi, a kábel nélküli kapcsolat. Azóta már boldogan internetezünk egy szendvicset majszolva és kávét szürcsölve, szinte akárhonnan, ahol elcsípünk egy nyitott hálózatot. És bosszankodunk, amikor valamiért ki kell kapcsolnunk. Elképesztő, amikor inter-nyet, akkor mi teljesen kiborulunk.
Vagy ezt nevezik a pszichológusok függőségnek?
Amikor valami olyannyira a hatalmába kerít, hogy szinte nem tudunk létezni nélküle? Akkor áldás vagy átok a cset kora? Amikor gyerekeink és mi magunk is meredten bámuljuk a képernyőt órákon keresztül, és csak néha szólunk egy-egy ahát társunknak.
Vajon normális jelenség az, hogy lassan egy borítékot sem tudunk megcímezni, mert annyira hozzászoktunk a pötyögéshez? Jó kérdés.
Néha elgondolkozom azon, vajon a következő genarációt nem kellene inkább gépelni tanítani írás helyett? Na, azért ne essünk túlzásokba, ugye?
Onleány vagy reality?
Kérem szépen, térjünk vissza az eredeti témánkhoz, miszerint onlányok szeretnénk-e lenni, vagy bevállalunk-e néhány real-time randit is az életben? Minden rendes embert az életben egyszer tuti elkap a virtuális ismerekedés vírusa.
Amikor az én életembe is megérkezett ez a remek lehetőség, először kissé meg voltam szeppenve. Nem értettem a szavak helyén pattogó, villódzó, vigyorgó vagy éppen beintő szmájlikat. Nem értettem a félszavakból, a folyt. Kövökből. Nem fogtam fel, miért sztem és miért vmi, amikor ezek nem is szavak.
Társat keresel? Kattints és regisztrálj >>

Aztán szép lassan belejöttem, én is
Először csak a külföldi ismerőseimmel csacsogtam, majd később jött mindenféle náció. Bejelölt engem mindenki. Cseteltem angolokkal, egy ausztrállal, néhány franciával, meg még ki tudja kivel. Először „jókatolikus” módjára őszintén válaszolgattam, pironkodva mondtam nemet indiszkrét kérdésekre, de lassan-lassan kezdtem rákapni az online-beszélgetés ízére.
Olyan sebességgel püföltem a billentyűzetet, hogy ember legyen a talpán, aki azt képes volt követni. Később aztán már komoly kapcsolataim voltak. Az online partnereim. Először egy angol figura.
Minden este „beszéltünk” illetve írtunk. Egy idő után azon kaptam magam, hogy minden este a gép előtt ülök, és őt várom, a mesebeli herceget. Mikor a barátaim meglátogattak, non-stop ingáztam a gépi barátom és az egyebek között: a „várjál, csak egy pillanat, mindjárt jövök, várjál, csak válaszolok neki! Ok, szia, majd csukd be az ajtót!”
A virtuális pasi rabságában
Szóval, lassan azon kaptam magam, hogy nem megyek sehova, nem beszélek senkivel, álomvilágomban, a virtuális pasimmal töltöm minden percemet. És ez így ment hónapokon keresztül. Míg nem egyszer a fiatalember bejelentette, hogy Magyarországra látogat.
Kivert a víz. Micsoda? Ez ide akar jönni? Mi lesz, ha nem tudunk majd miről beszélgetni? És ha és ha és ha? Nem volt mit tenni, nem mondhattam nemet. Eljött a „várva várt nap” a fiatalember hangját akkor hallottam először, az enyém remegett. A Gellért szállónál találkoztunk. BabyBoy (ez volt a nickje) ott várt teljes életnagyságában, kissé makonyán, és ez volt életem addigi legnagyobb csalódása.
Nem untatom Önöket a további részletekkel. Magukra ismernek esetleg? Illetve még csak a kezdeti státuszban vannak? Vagy már megkapták a védőoltást? Nem tudhatom.
Azt viszont igen, hogy én ma már csak módjával online-bartátkozom, vagy leginkább maradok a valós barátaimnál. Nem zárom ki a csetet az életemből 100%-ban, de megválogatom, kivel állok szóba, az biztos.
Kapcsolódó cikk a HarmoNetről: Randi a netről? >>
Körmöczy Márta



