
Létrejött az egyezség: John Lennon, Paul McCartney, Stuart Sutcliffe, a mindössze 17 esztendős George Harrison és a néhány nappal korábban felbukkanó Pete Best az Indra Club közönségét kezdte boldogítani, nem messze a hírhedt Reeperbahntól, ahol hemzsegtek a hasonló műintézmények.

A Beatles nevéből lekopott az ezüst, s egyelőre a kemény, gályaraboknak való meló következett, mint mondani szokás, bagóért. A „gondoskodó” Williams levágta a még nem is kereső srácokat 25 fontra, ruha, fogkefe és egyebek vásárlására. Williams teherautóján London érintésével, komppal jutottak át a szárazföldre, 300 mérföldet autózva Hamburgig.
Szerződésük két hónapra szólt, s napi 4 fontért minden nap gyakorlatilag szusszanás nélkül kellett játszaniuk. Este 8 és fél tíz, majd 10-11-ig, fél 12-től éjjel fél egyig, majd 1-től 2-ig játszottak. Ez a menetrend a hétköznapokra szólt, szombaton már 7 órakor színpadra kellett lépniük, s hajnali 3 óráig talpon maradtak.

Nagy kegyesen engedélyeztek számukra némi alvást, vasárnap délután 5 órától várta őket ismét a gálya, minimális szünetekkel fél 2-ig kellett bírniuk a gyűrődést. A körforgás már Hamburgba érkezésük késő délutánján, azon a bizonyos augusztus 17-én megkezdődött. Az első estéken meglehetősen idegesen játszottak a "minősített" publikum a lányok és futtatóik előtt. Az pedig hab a tortán, hogy német gazdájuk eleinte egy ágyban biztosított alvási lehetőséget...

Eleinte csak álltak a színpadon, miközben dalaikat énekelték. Bruno sürgetésére kezdték „csinálni a műsort”. Előadói vénájukra ráérezve a John, Paul, George, Pete és Stu hamarosan kitűntek a helyi bandák közül. Rég volt, de bizony igaz volt. Való igaz, nem sokáig kellett keserű kenyéren élniük.



