
A CD-hez tartozó kis füzetecskéből kiderül (meg persze abból is, ha az albumot meghallgatjuk) hogy a zenészek nem próbálták meg jobban eljátszani ezeket a dalokat, mint ahogy hajdanán megszerettük őket. De ennek ellenére, átjön a lemezen az a szenvedély és energia, ami ma is jellemző a bandára.
A két friss dal remekül illeszkedik a Heep védjegyének számító felejthetetlen kompozíciók közé. Korrektül szólal meg minden dal, de tudom jól, hogy örökre ott van a fülünkben David Byron hangja, aki 1976-ban távozott a bandából, majd 1985 óta már csak az égiek rockcsapatát erősíti. Azért az igazsághoz tartozik, hogy egészen jól helyt áll az énekmikrofonnál Bernie Shaw, aki már 1986 óta társa az elnyűhetetlen Mick Box gitárosnak. Ugyanabban az évben érkezett Phil Lanzon billentyűs-énekes, aki most is a Hammond mögött nyomja. A basszeros-énekes Trevor Bolder 1976 és 1981 között már lehúzott öt évet a Heepben és 83 óta szintén itt muzsikál. Az egyetlen „új fiú” a bandában Russell Gilbrook dobos, aki két évvel ezelőtt állt közéjük.
A Uriah Heep népszerűségére és a rockzenei világban elfoglalt helyére jellemző ez a két adat is: az elmúlt 40 évben 48 országban koncerteztek és több mint 30 millió lemezt adtak el tőlük.



