
A pszichedelikus zene, a különböző kábítószerekkel, mindenekelőtt a marihuánával és LSD-vel végzett "tudattágító" kísérletek, a polgári civil társadalomból való kivonulás, a kommuna-életforma legfőbb táptalaja és központja 1967 táján San Francisco volt, és itt születtek meg olyan együttesek, mint a Grateful Dead, a Jefferson Airplane, a Quicksilver Messenger Service, a Family Dog, vagy a Big Brother and the Holding Company, amelynek énekesnője Janis Joplin volt. Innen találtak otthonra és közönségre a beat-költők Allen Ginsbergtől Ed Sandersig Lawrence Ferlinghetti mentori működése alatt, innen indultak el happeningjeikkel örömet okozni és megbotránkoztatni Ken Kesey Vidám Kópéi (Merry Pranksters).
Itt tartották meg 1967 januárjában az első "Emberi Együttlétet", amely egyszerre volt zenés tüntetés a békéért és a toleranciáért, valamint a szabad gondolkodásért és szerelemért, az LSD-guru Timothy Leary, a mantrákat éneklő Allen Ginsberg, a Dead, az Airplane és a diákvezér Jerry Rubin részvételével, hogy az „underground” kultúra végre felszínre kerüljön és valódi napfényhez jusson. Röviden: egy forradalom, egy testi-lelki-szellemi ébredés, egy szociális és művészeti kataklizma kezdete volt.
Nem volt véletlen, hogy akkoriban sokan megénekelték Friscót: a legismertebb a San Francisco (Be Sure To Wear Some Flowers In Your Hair) volt, John Phillips szerzeménye, Scott McKenzie előadásában, de legalább olyan gyakran felcsendül az ugyancsak Phillips-szerzemény, a California Dreamin’ a Mamas and Papas előadásában. Még a briteket is megihlette a város szellemisége, a Kaliforniába költöző Eric Burdon egyik első itteni sikere volt a San Franciscan Nights, míg a Flower Potmen együttes, amelynek orgonistája Jon Lord volt, a Let’s Go To San Francisco című gyönyörű mini-kórusművel kápráztatta el a világot.
A mintegy 40 ezer ember előtt tartott, a hagyományoknak megfelelően ingyenes, erősen „fű-illatú” koncerten az egykori csillagok többsége csalódással beszélt a "szeretetnyarak" óta eltelt időről. "Azt hittük, ez az, megváltoztatjuk a világot, manapság pedig "a keresztényi szeretet" világa felé haladunk. Negyven évvel később még mindig háborúzunk" - mondta Ray Manzarek, a The Doors billentyűse, aki az utóbbi évek állandó alkotótársával, Michael McClure beat-költővel lépett fel.
Fito de la Parra, a Canned Heat együttes alapító tagja, és dobosa, aki ma már egyedül él az eredeti csapatból, úgy érzi, az a nemzedék, amely tele volt megvalósíthatónak tűnt ideálokkal, saját magát árulta el. "Az egykori hippik ma már csak a pénzért hajtanak, yuppie-k lettek és republikánusok" - kesergett La Parra. James Gurley, a Big Brother gitárosa, akinek embertelen torzításai egészen földöntúli hangulatot teremtettek, azt sajnálja, hogy az egykori, öröknek tűnő barátságok, "együtt lélegzések" semmivé váltak.
Barry Melton, azaz The Fish, aki County Joe McDonald oldalán a protest-songokat vitte át a folk-rock műfajba, egy kicsit jobbnak látja az összképet: szerinte az 1960-as évek szociális mozgalmaié az érdem, hogy előrelépés történt olyan témákban, mint a nők és a melegek jogai, vagy az emberek környezetvédelmi tudatosodása. Ugyanakkor a jelenleg ügyvédként dolgozó Melton emlékeztet arra, hogy a vég nélküli drogozás milyen sok tragédiához vezetett, túl az olyan közismert eseteken, mint Jimi Hendrix vagy Janis Joplin. És nincsen már az egykori főhősök közül köztük Jerry García, John Cipollina, Alan Wilson, Henry Vestine, John Phillips, Mama Cass Elliott, és a két, egymással rivalizáló nagy szervező: Chet Helms a „Human Be-In” megálmodója és Bill Graham, aki ekkor nyitotta meg az éveken át a rock-hírnév ugródeszkájának számító Fillmore-t és Avalon Ballroomot.
Voltak azonban örömteli találkozások is a San Franciscó-i Golden Gate parkban: eredeti felállásában lépett fel a kor egyik kiváló blues-együttese, a Moby Grape, ott volt Taj Mahal és Brian Auger (képünkön), Cindy Sheehan, napjaink legismertebb amerikai békeharcosa, az irokéz, a dakota, a lakota, és a sacagawea törzs képviselői, valamint meghívták a Hair eredeti előadásának szereplőit is. A korszak máig kikezdhetetlen alapművét ugyancsak 1967-ben mutatták be először egy kis New York-i színházban.
A szervezők a 40. évforduló alkalmából üzenetet tettek közzé az Interneten. „Igazságot és egyéni szabadságot. Önkifejezési szabadságot. Kreativitást, szeretetet és tiszteletet mindennek. Választási szabadságot az egyénnek szexuális, spirituális és társadalmi téren. Jogot, hogy más légy, hogy tartozz valahová. Tiszteljük azokat, akik elutasítják a harcot, de ne ítéljük el azokat sem, akik nem. Jogunk van kitűnni. Jogunk van függetlenül gondolkodni és akaratunk, hogy ezt másokkal is megosszuk.”
Ha csak ennyi maradt volna a „szeretetnyarakból” és a zene, már megérte.
Rhythm-and-Love



