
A dal történetéhez tartozik, hogy az együttes még meg sem alakult, amikor Gary Brooker találkozott Keith Reid nagyreményű, de kissé elvarázsolt szürrealista versekben utazó költővel, akinek a költeményei remekül illeszkedtek billentyűsünk komolyzenén edződött dallamaihoz. Így volt ez Bach III. D-dúr szvitjének egyik tételénél is, amelyre Brooker rátalált és átdolgozott. Ebből született az A Whiter Shade of Pale című kompozíció, amelyet már egy újonnan alakult zenekarral vettek fel (az első nevük Pinewoods volt, amelyet hamarosan a latinos hatású Procol Harum-ra változtattak), a tagokat az akkori szokásoknak megfelelően hirdetés útján toborozták, ezúttal a Melody Maker szaklap segítségével. Velük az első olyan banda született, amelyben két zenész játszott billentyűs hangszeren. A szám fogadtatását először, különös módon a Radio London kalózrádió hallgatóinál tesztelték – a hatás bombasztikus volt. Az 1967 nyarán piacra dobott kislemez hat héten keresztül vezette a szigetország slágerlistáját, de még számos helyen volt a világban listavezető.
A felvétel időtlen szépségére és töretlen népszerűségére jellemző, hogy tíz évvel később, a Britannia-díj gáláján, amelyet II. Erzsébet királynő uralkodásának 25 éves jubileumából rendeztek, az elmúlt negyed század legjobb brit kislemezének megosztott díját kapta a Queen Bohemian Rhapsody-jával.
Így tehát nem kicsi a tét, mert a most 60 éves Matthew Fisher orgonajátéka valóban nagyon hatásos és felejthetetlen, de Gary Brooker szerint szerzőként semmi köze a dalhoz, akit – elmondása szerint – szinte sokkolt és megdöbbentett egykori zenésztársának bírósági beadványa.
Géczi László



