A német hard rock/metal gitárnyűvőinek mezőnyében az elmúlt 20 évben kiemelt helyen szerepel Axel Rudi Pell, aki már több mint egy tucat hallgatható szólóalbumot letett az asztalra változó összetételű bandájával, de ennek ellenére mégsem sikerült felküzdenie magát a gitárosok nemzetközi elitjébe.

Az augusztus végén megjelenő Mystica című albumán pedig igazán kiváló társak segítik. Johnny Gioelli énekes kimondottan magas színvonalon adja elő a dinamikus számokat, a balladákban pedig egészen magabiztos. Ugyanez elmondható a dobos, Mike Terrana produkciójáról is, akinek valójában ujjgyakorlatnak számítanak ezek a ritmusok. Érezhető, hogy sokkal több van ebben a fickóban. Volker Krawczak basszusa és a Ferdy Doernberg billentyűs megbízhatóan hozza ami kell egy ilyen tipikus dallamvilágú, rádióbarátnak is nevezhető hard rock lemezhez.

Persze mindennek megvan az árnyoldala is, sajnos sok a "fröccsöntött", unalomig ismert panel a dalok szerkezetében, amelyet csak néha enyhít Axel időnként szárnyaló gitárjátéka.

A korongra 10 kompozíciót helyeztek el, ha ezek közé vesszük a misztikus hangvételű és szépségű intrót, amely után Rudi már repít is bennünket tipikus német riffjeivel a Holdra (Fly To The Moon), a szólóban kicsit megcsillantva bámulatos gitártechnikáját.

Valamiféle rockhimnusszal próbálkoztak a Rock The Nationnál és újabb rockballadával "örvendeztették" meg az erre fogékonyakat a Valley Of Sinben. A dinamikusabb Living A Lie után viszont egy gyönyörű dallammal lepnek meg bennünket a No Chance To Live-ben. Ez a szomorú ballada a ketrecekben élő állatok szomorú sorsáról szól, akik a laboratóriumi tesztek áldozataivá válnak.

A Mystica címadó dalának ezerszer hallott riffjei sajnos csalódást jelentenek, ezzel szemben szinte felüdülést nyújt a Haunted Castle Serenade (Opus #4 graziaso agresso), amellyel szinte a komolyzenét érintő mezsgyéig merészkednek a fiúk. A Losing The Game című opus "száguldása" eléggé kimerítő, már alig vártam, hogy eljussanak a végéhez.

De, még nincs vége a lemeznek, mert jön az utolsó dal, a The Curse Of The Damned közel 10 percben. Kissé hosszadalmas előkészületek után érkezik a zongorás segítség, majd Johnny Gioelli, aki magabiztosan vezeti elő az énektémát, aztán két és fél percnél kiderül, hogy itt rockzenéről van szó. A gitárszólónál azért kis déja vu érzés kerít hatalmába (időnként a Bikini szépséges Temesvári vasárnapjának szólóját hallom bele, de lehet, hogy tévedek). Az utolsó részben kicsit szétverik a dalt, majd a végén a síró gitár bűvöletében lassan távolodnak a fiúk.

Végül is elmegy ez a lemez, főleg kocsiban háttérzeneként, akik pedig a germán rockra ficcannak, azok még lelkesedhetnek is érte.

Géczi László

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.