
Az augusztus végén megjelenő Mystica című albumán pedig igazán kiváló társak segítik. Johnny Gioelli énekes kimondottan magas színvonalon adja elő a dinamikus számokat, a balladákban pedig egészen magabiztos. Ugyanez elmondható a dobos, Mike Terrana produkciójáról is, akinek valójában ujjgyakorlatnak számítanak ezek a ritmusok. Érezhető, hogy sokkal több van ebben a fickóban. Volker Krawczak basszusa és a Ferdy Doernberg billentyűs megbízhatóan hozza ami kell egy ilyen tipikus dallamvilágú, rádióbarátnak is nevezhető hard rock lemezhez.
Persze mindennek megvan az árnyoldala is, sajnos sok a "fröccsöntött", unalomig ismert panel a dalok szerkezetében, amelyet csak néha enyhít Axel időnként szárnyaló gitárjátéka.
A korongra 10 kompozíciót helyeztek el, ha ezek közé vesszük a misztikus hangvételű és szépségű intrót, amely után Rudi már repít is bennünket tipikus német riffjeivel a Holdra (Fly To The Moon), a szólóban kicsit megcsillantva bámulatos gitártechnikáját.
Valamiféle rockhimnusszal próbálkoztak a Rock The Nationnál és újabb rockballadával "örvendeztették" meg az erre fogékonyakat a Valley Of Sinben. A dinamikusabb Living A Lie után viszont egy gyönyörű dallammal lepnek meg bennünket a No Chance To Live-ben. Ez a szomorú ballada a ketrecekben élő állatok szomorú sorsáról szól, akik a laboratóriumi tesztek áldozataivá válnak.
A Mystica címadó dalának ezerszer hallott riffjei sajnos csalódást jelentenek, ezzel szemben szinte felüdülést nyújt a Haunted Castle Serenade (Opus #4 graziaso agresso), amellyel szinte a komolyzenét érintő mezsgyéig merészkednek a fiúk. A Losing The Game című opus "száguldása" eléggé kimerítő, már alig vártam, hogy eljussanak a végéhez.
De, még nincs vége a lemeznek, mert jön az utolsó dal, a The Curse Of The Damned közel 10 percben. Kissé hosszadalmas előkészületek után érkezik a zongorás segítség, majd Johnny Gioelli, aki magabiztosan vezeti elő az énektémát, aztán két és fél percnél kiderül, hogy itt rockzenéről van szó. A gitárszólónál azért kis déja vu érzés kerít hatalmába (időnként a Bikini szépséges Temesvári vasárnapjának szólóját hallom bele, de lehet, hogy tévedek). Az utolsó részben kicsit szétverik a dalt, majd a végén a síró gitár bűvöletében lassan távolodnak a fiúk.
Végül is elmegy ez a lemez, főleg kocsiban háttérzeneként, akik pedig a germán rockra ficcannak, azok még lelkesedhetnek is érte.
Géczi László



