
Pedig az iráni fiatalok sem élnek a világtól elzártan, és különösen az elmúlt nyolc évben, Mohammad Hatami elnöksége idején reménykedhettek abban, hogy valamiféle áttörés következik be a két évtizede uralkodó iszlám fundamentalizmus falán. És ide tartozott a nyugati rock értékeinek megismerése is. Voltak nagy kedvencek is, különösen szerették Iránban az Eagles (képünkön), Eric Clapton és George Michael dalait. Az idei választások azonban újra hátraforgatták azt a bizonyos kereket.
"Rettenetes lelkiismeretlenség" - kommentálta az elnöki döntést egy helyi sztár, Babak Rihaipur gitáros, akinek a jövőben alighanem külföldön kell a kenyerét keresnie. Úgy, ahogyan az 1980-as években a Khomeini ajatollah vezette "iszlám forradalom" legsötétebb éveiben tették honfitársai, akiknek többsége Los Angeles-ben talált menedéket. Khomeini egyszerűen "iszlám-ellenesnek" nevezte a rock-ot, és most kései utóda ugyanehhez tér vissza.
Mielőtt pellengérre állítanánk ismét az iszlámot, ne feledjük: a rock, a világzene nem keveset köszönhet iszlám országokbeli művészeknek. Csak néhány nevet említsünk: az algériai Rachid Tahát, az egyiptomi Natasha Atlast, a pakisztáni Ustad Zakir Husaint, aki már a 70-es években megalakította Mahavishnu John McLaughlinnal a Shaktit, nem is beszélve a marokkói Joujoukáról, vagy azokról az egyiptomi muzsikusokról, akiket Jimmy Page és Robert Plant No Quarter című lemezén való részvétel tett világhírűvé.
És akkor még nem szóltunk a pszichedelikusokról, a progresszívekről, akiknek igen komoly ihlető forrásuk volt az arab és közel-keleti zene. És ha valaki azzal próbálna érvelni, hogy az afganisztáni tálibok is törvényen kívül helyezték a nyugati zenét (is), akkor érdemes emlékeztetnünk az 1966 és 76 közötti kínai "kulturális forradalomra", de akár a náci Harmadik Birodalomra is, amely "dekadensnek" tekintett művészek ezreit üldözte el, jobb esetben csak Németországból és nem az életből...



