A rock-rajongók szerint legalább olyan fontos és híres márkajelzés, mint a Coca-Cola. Egy vérpiros szájból kinyújtott vérpiros nyelv, amelynek képe egybeforrt a Rolling Stones-szal, az együttes tagjainak képével és nem kevésbé muzsikájával.

A rock talán leghíresebb "logóját" most árverésre bocsátják Londonban a rock-relikviákra szakosodott Cooper Owens cégnél.

A "nyelvet" 1970-ben rendelte meg Mick Jagger az együttes európai turnéjára John Pasche grafikustól, akinek fő ihletője Andy Warhol munkássága volt. Bár a közhiedelem szerint a száj és a nyelv Jagger nem mindennapi méretű érzékszerve alapján készült, Jagger állítólag az indiai Káli istennő ábrázolásait ajánlotta a művész figyelmébe. Pasche ma is büszke munkájára, amely szerinte kifejezi a banda tekintélyellenes magatartását, egyúttal természetes és nyílt szexuális utalás is. Végül a nyelv nem csupán a turnékon lett nélkülözhetetlen kelléke a bandának, (és előfutára a Hobo Blues Band fityiszt mutató öklének), hanem önálló kiadójuk, a Rolling Stones Records emblémája is, amely először 1971-ben, a Kövek egyik legjobb lemezének, a Sticky Fingersnek cimkéjét ékesítette. Mellesleg az album borítóját, amelyen egy farmernadrág látható, lehúzható villámzárral, maga Warhol tervezte. És mivel a Sticky Fingers, a "ragadós ujjak" a kokainélvezetre utaltak, és ezen hallható az ugyancsak nyílt kábítószeres utalásokkal teli Sister Morphine, amelynek szövegét Marianne Faithfull írta egy csaknem végzetes buli után, a Brown Sugar és a Wild Horses is, az album talán a legtökéletesebb megvalósítója a "szex és drog és rock and roll" szentháromságának.

A 60-as, 70-es évek fordulóján, amikor a rock-zene mellett már önálló művészeti ágként fejlődött ki a borító-grafika, egyre több olyan banda akadt, amely vagy logóval, vagy pedig lemeztasakjaik jellegzetes képeivel is megpróbált egyedivé válni. A Beatles ebben is úttörő volt, mivel 1966-ban az angol könnyűzene történetében először díszítette fotó- és rajzkollázs egy lemez borítóját a Revolver című albumon, majd ők választották jelképüknek a zöld almát, amely a lemez A-oldalán még egyben, majd a B-oldalon kettévágva szerepelt. Ez az ötlet viszont - Yoko Ono közvetítésével - John Lennontól származott, a tisztaságot, az ártatlanságot szimbolizálta. Kevésbé volt barátságos a Grateful Dead halálfeje, amelynek a 80-as években távoli rokona lett, Eddie, az Iron Maiden kabalafigurája. Voltak, akik nevük megjelenítésével is letették a névjegyüket, mint például a The Who esetében, amelynek betűtípusa a rajongó modoknál is kötelező volt. Ginger Baker kagylókból és virágokból festette két lábdobjára a nevét.

A Traffic minden lemezén látható volt egy kis forgószélszerű jel. A Led Zeppelinnél adott volt a kormányozható léghajó, mint logo, de ez csak az első három albumig működött, utána az együttes mindent elkövetett annak érdekében, hogy a borítókép alapján be lehessen azonosítani őket. Igaz, szimbólumokban nem volt náluk sem hiány: a IV. album négy rejtélyes jele, amelyeknek eredetéről maguk az érintettek is össze-vissza nyilatkoztak, ott szerepelt a zenekar hangszerein, erősítőin, néha még ruháin is, 1974-ben pedig, amikor létrehozták a Swan Song kiadót, a lemezcímkén narancsszínű háttérben egy Ikárosz-szerű szárnyas figura volt látható. És ha már a lemezcímkéknél tartunk: a Vertigo cég, ahol annak idején többek között a Black Sabbath, a Uriah Heep, a Juicy Lucy és mások készítették első lemezeiket, olyan, Victor Vasarely fekete-fehér spirálos képeire emlékeztető matricát készített az A-oldalakra, amely, ha az ember lejátszotta a bakelit-lemez, az egymásba fonódó, forgó csíkok látványától legalább annyira elszédült, mint a zenétől. (Olyankor minden információ a B-oldalra került).

Azonnal fel lehet ismerni a mai napig a Yes lemezeit a név elfolyó, kövérkés betűiről, a The Doors áttetsző betűiről, vagy a Chicagóét arról a kissé térhatású szóképről, amely a banda legtöbb albumán önmagában áll a borítón, legfeljebb a betűk és a háttér színe más. Ma is sokan követnek ilyen hagyományokat, például aligha lehet összekeverni más kemény bandával a Metallica betűit. A Queen nem aprózta el: saját címerük volt.

Akad olyan híres rock-muzsikus is, aki önmagát tette meg logónak: Ian Anderson híres, fél lábon fuvolázó képe először 1972-ben a Jethro Tull Living In The Past című válogatás-albumán látható, azóta számtalanszor visszaköszönt, főleg különböző évfordulós és életmű-kiadványokon, továbbá számos koncertplakáton.

A híres rock-logók közül nem feledkezhetünk el egy kor szimbólumáról: 1969 augusztusa óta a gitárnyakon ülő madár nem csupán Woodstock-ot, hanem a "béke, zene, szerelem" máig élő gyönyörű elvét jelképezi.

Rhythm-and-Love  

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.