
Az önéletrajzi ihletésű filmmel, amelynek írója, főszereplője és zeneszerzője a detroiti fehér rapper, teljessé vált a műfaj jelenlegi legnagyobb sztárjának diadala. Nemcsak a ma már fogalommá vált Lose Yourself című dal vált filmtörténetté, hanem azok a zenék is, amelyekhez Eminem mellett a rap más csillagai, 50 Cent, Jay-Z és Macy Grey is hozzájárultak.
A Top Ten második helyén egy csaknem 20 évvel korábbi film áll, Prince 1984-es Purple Rainje, amely valójában egy nagyra duzzasztott klip a legjobb formában lévő Prince-szel. Ez volt az a mű, amelynek nyomán azt írták róla, hogy ő lép az akkor éppen ideiglenesen visszavonult Michael Jackson helyére. Prince azonban annál sokkal öntörvényűbb alkotó volt már akkor is, mintsem hogy egy másik sztár kopirozója legyen. A Purple Rain után is még több zenés filmet készített (Under A Cherry Moon, Sign ’O’ Times, Graffiti Bridge) ezek azonban nem érték el sem ennek színvonalát, sem sikerét. Talán csak a Batman volt kivétel, de az nem róla szólt.
A 3., eléggé el nem ítélhető módon, a Dirty Dancing (1987), 4. a Garden State című, tavaly az Egyesült Államokban nagy sikert aratott mű, amelyben többek között Zero7 zenél, míg 5. – ah, szörnyűség – a Pomádé (1978) ….A 6. helyezett High Fidelityt (2000) Stevie Wonder menti meg, a 7. Moulin Rouge-ban (2001) Beck, Pink és David Bowie szólal meg. A 8. az Empire Records (1995), a 9. Tarantino Ponyvaregénye (1994) – abban legalább elhangzik némi Dusty Springfield és Kool and The Gang, míg a 10. a Save The Last Dance (2001, amelyet Ice Cube és Pink dob fel.
Mit mondjunk? Mi a rock-lelkű olvasóinknak is feltehetően felmegy a vérnyomása ettől a listától, mint a szerkesztőknek. Az első kettő még rendben lenne – bár nem biztosan az élre valók – de hol marad egy Easy Rider, az első olyan játékfilm, amelyben a rock-zene nem „töltelék” volt, hanem a dramaturgia része, Ken Russell Tommy-ja, Frank Roddam Quadropheniája, Brian Gibson Üvegtörőkje, Alan Parker Fala, hogy ne is szóljunk Oliver Stone szinte valamennyi filmjéről, a két Blues Brothers-filmről, Robert Zemeckis Forrest Gumpjáról, amely valóságos antológiája az 50-es és a 60-as évek zenéjének?
És akkor még meg sem említettük a Zabriskie Pointot a Pink Floyd, a Rolling Stones és a Grateful Dead muzsikájával, Dario Argento Infernóját Keith Emerson kísérteties zenéjével, vagy a Hegylakót, amelyben a Queen zenéje többet ért, mint az egész film….Vagy ismerik-e a „hollywoodi” szavazók Lindsay Anderson Ó, szerencsés ember című bődületes groteszkjét, amelyben Alan Price és együttese az egyes jelenetek között mintegy „kommentálja a főhős egyre hajmeresztőbb kalandjait?
De ha nem akartak ennyire visszamenni az időben, akkor legalább a Wayne világának bármelyik részét vagy az Angyalok városát (1997) bevehették volna…



