Egyelőre csupán egyetlen amatőr videoklip és egy remix tanúskodik a burka és a rock barátságáról, ám e felvételek sokszor felhangzanak idén nyáron a német rádiókban és zenei tévéműsorokban. A klip olyan, mintha három kék szellemet látna az ember, amint dobverővel, basszusgitárral és mikrofonnal a kezükben életre kelnek egy kétes kinézetű kabuli stúdióban. A hangminőség pocsék, a kamera bizonytalan, a zene idegesítő. Mégis megvan a hatása: az ember nagyon is érzi, mit akarnak mondani.
"You give me all your love, you give me all your kisses, and then you touch my burqa, and don,t know who it is." ("Nekem adod minden szerelmed, minden csókodat, aztán megérinted a burkámat, és nem is sejted, hogy kit rejthet.") Botladozó angolsággal, de megrázó iróniájával érteti meg velünk az énekesnő azt a köteléket, amely alól a fiatal fundamentalisták feloldozták, de amelynek az ősi szokások ereje által mégis áldozatai a hozzá hasonló nők.
Egy háztetőről, Kabul romjai fölött éneklik: "Burqa, burqa bluuueee". A kék leplek alatt tánclépések sejlenek föl. A tálibok törvényei húsz éven át tiltották a zenés szórakozást.
"Szinte semmi sem maradt a tálib rezsim előtti népzenéből: a hangszereket és a zenés helyeket megsemmisítették" - mondja Kurt Dahlke, az Ata Tak lemeztársaság producere, akit két kollégájával együtt a Goethe Intézet küldött Kabulba, hogy életre keltsék az afgán zenét.
A német zenészek néhány héten belül hozzálátnak a felvételtechnikák oktatásához, hogy újra elterjesszék a népzenét, amely itt perzsa, orosz és indiai gyökerekből táplálkozik, és tablán, tamburán, afgán hegedűn szólal meg. A rockzene örömeibe is be szeretnék vezetni az afgánokat, ezért modern hangszereket, lemezeket és koncerteket is bevetnek.
Tanítványaik között egyetlen nő sem volt, mígnem egyszer felajánlották a tolmácsnőjüknek, hogy játsszon a dobokon. Hamarosan csatlakozott az a két hölgy is, akik a teát főzték. Mivel azonban félnek közösségük véleményétől, nem "sztárkodnak", megőrizték inkognitójukat.
Elővigyázatosságuk ellenére a filmforgatás akadályokba ütközött: a férfihallgatók időről időre rájuk kopogtak, mert gyanúsnak találták a bezárkózást a hölgyekkel. "Végül mindig beengedtük őket, hogy eloszlassuk a gyanút" - mondja Frank, az egyik zenész. E fenyegető tabuk miatt adták fel azt az ötletüket is, hogy a klipen egy bazárban táncoljanak a hölgyek.
"Afganisztánban nem mutattuk be a klipet, ott a társadalom még nem elég érett hozzá" - folytatja Frank. A keleti zene már nem jelentene gondot, de a koncertek még mindig botránynak számítanak. A háború utáni első időszakban például két zenész meghalt, amikor fundamentalisták törtek be egy afgán ünnepségre, és belelőttek a zenekarba.
Miután az újdonsült zenésznők visszatértek családjukhoz, a Die Zeit című német hetilapnak sikerült kapcsolatba lépnie velük. A jövőt firtató kérdésre az afgán női rockerek csak annyit mondtak: "Ennél tovább valószínűleg nem megyünk el."
"Burka bluuueee... Anyám ma már farmert hord, a dolgok gyorsabban változnak, nem tudom, jól van-e ez így" - énekli a hölgycsapat, de nem farmerben, hanem még mindig a burkák rejtekében.
Német szervezésben készült el az első afgán női rockbanda, a Burqa Band első klipje. A trió tagjai arcukat és sziluettjüket vastag burka - a szem kivételével az egész testet fedő hagyományos afgán női viselet - mögé rejtve jelentek meg a közönség előtt. A burkabanda Kabulban kezdte pályafutását, de Németországban jóval ismertebb.
Tetszett a cikk?



