A kínai gyógyászat gyökerei i. e. III. évezredre tehetõk. A tudás és az ismeretek õsi szövegeken alapulnak. A kínai orvoslás az emberi test olyan sajátosságait is figyelembe veszi, amelyek a nyugati orvostudomány számára lényegtelenek. Az egyes betegségeket a „Nedvesség”-bõl, a „Forróság”-ból vagy a „Szél”-bõl származtatják. A kínai orvos a betegségtüneteket, valamint a beteg egyéb, általános jellemvonásait összegyûjti, majd analizálja, így alakítva ki a kínai orvoslásban a „diszharmónia modelljét”.
Diszharmóniának azt a jelenséget nevezik, amikor felborul a test belsõ egyensúlya.
A keleti diagnosztizálás nem egy körülírt betegség, vagy pontosan meghatározható ok feltárását célozza, hanem ennek ellenkezõjét, az egész személyiség csaknem költõi, mégis jól használható képét mutatja fel, ahol a teljes képhez viszonyítva az ok- és okozat kérdése másodlagos. A kínai gyógyászat figyelmét nemcsak a fizikai testre, hanem az élettanilag és pszichológiailag teljes egyénre irányítja
Az i. e. II. évezred elõtti, a kínai orvoslás hajnalát bemutató leletek, arról tanúskodnak, hogy az õsi Kínában az egészség megõrzéséért elsõsorban a sámánok voltak felelõsek, akik között sok volt a nõ. Õk alig különböztek a különféle észak-ázsiai törzsek sámánjaitól. A fennmaradt írások szerint a kínai sámánok öltözéke nagyon hasonlított a szibériai sámánok madárszerû viseletéhez. Késõbb, az i. e. VI. században az orvosok és a sámánok szerepe, bár nem volt azonos, még mindig szorosan összekapcsolódott. Confucius például ezt mondta: „Az ember kitartás nélkül soha nem válhat jó sámánná vagy jó orvossá.”. 1973-ban Hunan tartományban talált Ma Wang Duitól származó 11 részbõl álló orvosi munka nagymértékben megváltoztatta a legkorábbi kínai orvosi idõszakról szerzett tudásunkat. Ezeket a szövegeket sokáig elveszettnek hitték és a hagyományosan átörökített orvosirodalomnak nem képezték részét. A szövegekben a testmozgás fontosságát, az étkezés jelentõségét és az akupunktúra módszerét tárgyalják
A hagyomány elsõ könyvét a kínai gyógyítás-elméletrõl valószínûleg i. e. 100 körül állították össze, de a mai változat sokkal késõbbi anyagot is tartalmaz. A mû szerzõi ismeretlenek. A könyv egyik része az „Egyszerû Kérdések”-et (Su wen) tartalmazza, a másik fejezet a „Spirituális Tengely” (Ling Shu) címet viseli. Az „Egyszerû Kérdések” fõleg teoretikai koncepciókkal és orvosi kozmológiával, míg a „Spirituális Tengely” az akupunktúrával és a moxibuszcióval1 foglalkozik. A Ne Jing a legrégibb és legfontosabb kínai orvosi szöveg. Benne foglaltatik a hagyományos kínai orvoslás elmélete és filozófiája, amely a késõbbi gondolkodók által kidolgozott és továbbfejlesztett orvostudomány alapjait képezi. E régi taoista szöveg, azt az alapvetõ elméletet ismerteti, amely szerint minden élet és a világmindenség minden anyaga az energiától függ. A stílus, amellyel megfogalmazták, különleges. Célja volt, hogy sajátos módon magyarázza el az alapvetõ tudományos elveket azoknak, akik nem rendelkeztek ezekkel az ismeretekkel. Abban az idõben nem húzódott éles határvonal az élet mûvészeti, tudományos és gyakorlati oldala között. A régi Kínában egy tudós arra törekedett, hogy egyensúlyban tartsa az élet minden vetületét. A kínaiak a tudományos elveket költõi nyelven magyarázták, amely bizonyíték arra, hogy a kínai kultúra aranykora idejében a tudomány és a kultúra kapcsolata szoros volt.
A Nei Jing jelentõsége abban áll, hogy kínai kommentátorok jegyzeteket fûztek hozzá, amelyek megvilágították vagy éppen kiegészítették annak eszmei magját.
Így magukba hordozták a kínai orvoslás hagyományait, a népi gyógymódokat és Kína, a császári udvarban szolgáló, írástudó orvosainak kezelési eljárásait is. Bemutatja a különbözõ dinasztiák, különbözõ vidékek és különbözõ gondolkodók betegségekkel, gyógyítással kapcsolatos elképzeléseit.
Minden dinasztiában voltak kiemelkedõ tudósok, melyek mindegyike jelentõs korrekciókat és kiegészítéseket végzett. Így lehetséges, hogy a mai Kínában a hagyományos orvosképzésben használt legfontosabb kézikönyv a Qing dinasztiában megjelent szabályok és magyarázatok jelenkori értelmezéssel ellátott, tisztított változata
A késõi Han dinasztia alatt (i. u. 25–220), amikor a Nei Jing legnagyobb része íródott, az orvoslás átalakult. Az emberek hittek abban, hogy képesek megérteni és megfigyelni a természeti világot, hogy az egészség és betegség a természetes rend szabályainak van alávetve. Ebbõl az következett, hogy az orvoslás gyakorlatát ezekre az alapelvekre kellett helyezni. A kínai gyógynövényismeret történelmi hagyományai szintén a késõi Han dinasztia alatt kezdõdtek. A „Materia Medica Alapkönyve” az elsõ olyan könyv, amely középpontba helyezte a növények leírását. A Qin és a korai Han dinasztia szinkretista filozófiai szövegeiben utalások vannak gyógyszer-alapanyagokra
A régi gyógyszerkönyvek készítõi olyan csoportnak voltak tagjai, amelyek magában foglaltak csillagászokat, geológusokat, mágusokat, technológusokat, okkult mûvészetekben jártas embereket. Joseph Needham a sámánok és tudósok között elhelyezkedõ „köztes osztály”-nak nevezte õket . A legenda úgy tartja, hogy a „Materia Medica Alapkönyvé”-nek szerzõje Kína misztikus „Isteni Földmûves”-e volt. Ezért az „Isteni Földmûves Nagy Gyógyszerkönyvének” is nevezik. Azonfelül, hogy a mezõgazdaságba és állattenyésztésbe is bevezette olvasóit, azt tartották róla, hogy a gyógynövény-medicina legendás atyja. Valójában ezt a szöveget i. u. az I. században ismeretlen szerzõk állították össze és késõbb újraszerkesztették a híres taoista Tao Hong-Jing gyógynövény leírásai alapján
Az „Isteni Földmûves Nagy Gyógyszerkönyve”, avagy a „Materia Medica Alapkönyve” mentes a korábbi idõszak természetfeletti utalásaitól. 364 címszót tartalmaz, ebbõl 252 címszó tárgyalja a növényi, 45 az ásványi és 67 az állati gyógyszereket. Minden címszó alatt szereplõ gyógyszer íz- és hõmérsékleti jellemzõk alapján került értékelésre. A toxicitást is gondosan feljegyezték. Minden egyes gyógynövénynek ismertetik terápiás felhasználási lehetõségeit. A gyógynövények személytelenek és nem lelki, hanem természetes erejüknél fogva hatnak. Íz- és hõmérsékleti jellemzõiket tapasztalati úton állapították meg. Az íz, azt mutatja, hogy hogyan érzékeljük a növényt a szánkban, míg a hõmérsékleti jellemzõ leírja, hogy milyen módon érzékeljük azt a gyomrunkban vagy a bõrünkön. Ezeket a jellemzõket tovább pontosították, azáltal, hogy megfigyelték egy adott gyógynövény hatását a szervezetre
Tovább
A kínai gyógyászat gyökerei i. e. III. évezredre tehetõk. A tudás és az ismeretek õsi szövegeken alapulnak. A kínai orvoslás az emberi test olyan sajátosságait is figyelembe veszi, amelyek a nyugati orvostudomány számára lényegtelenek.
Tetszett a cikk?



