Gondolatok az orvostudomány és a természetgyógyászat közötti feszültségekről.
Beteg emberhez nyúlni nagy felelősség, de még tanácsot adni is az! Tudja ezt jól mindenki, aki a gyógyítói pályára lép. Manapság azonban nagy bizonytalanság uralkodik a gyógyítás körül. Az orvosok munkája a rendszerváltás óta jobban a nyilvánosságra került, mint régeb-ben. Ahogy minden szakmában itt is létezik jó és kevésbé jó szakember – és ami a leglénye-gesebb – itt is keletkezik selejt!
Csakhogy ez a selejt minden esetben egy élő emberen jelent-kezik – és sajnos gyakran – nem, vagy pedig nehezen javítható. Az orvosokról, és az egész-ségügyről mostanában megjelent néhány nagy vihart kavart könyv, bizony nem festett róluk valamilyen kedvező képet.
Az említett időszakban nagy léptekkel tört előre a szocializmus évtizedeiben durván elnyo-mott és kiközösített természetgyógyászat. Kezdetben, (de néha még ma is!) joggal érte a tevé-kenységüket sok kritika, főleg a szakképzetlenségük és bizonyos területeken felmerülő in-kompetenciájuk miatt. Az elmúlt 15 esztendőben azonban hatalmas fejlődésen ment keresztül úgy a képzés, mint a gyakorlat. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy az orvosokba vett hit, mintha megrendülni látszana.
2002. december 20.-án az M 1 televízió Híradójában elhangzott egy riport. Már az előzetes felvezetés is figyelemreméltó volt. Így hangzott: „az emberek nagy része nem bízik az orvo-sokban….” A folytatásból kiderült, hogy a betegek döntő többsége ma már nem elégszik meg az orvos által ajánlott gyógymóddal, hanem „öndiagnózist” állít fel, és saját maga vagy kiegé-szíti, vagy teljesen korrigálja azt! Minden harmadik (tehát 33 %!) felírt gyógyszer receptje kiváltatlan marad, és tíz betegből 8 (főleg a középkorú, magasabb jövedelműek) kiegészítik a gyógykezelést a saját elképzelésük szerinti vénynélküli vitaminos készítményekkel.
A 2003. január 3.-i M 1 televíziós Híradóban más irányú megközelítést hallhattunk. Eszerint, a kiváltott gyógyszerek kb. 20 %-a, a szavatossági idő lejárta után felhasználatlanul, a sze-métbe kerül! (tény, hogy ez a híradás a gyógyszerről, mint veszélyes hulladékról szólt!)
A számok azonban így is önmagukért beszélnek. Egyrészt jelzik azt a hatalmas bizalomvesz-tést, ami ma az orvostudomány felé megnyilvánul, másrészt azt is, hogy az embereknek a gyógyszerekbe vetetett hite is megváltozott. Az pedig, hogy a vitaminos készítmények felé fordulnak, azt jelzi, hogy ösztönösen jobban bíznak abban, ami természetes (legalábbis bíznak még abban, hogy ezek természetes vitaminok!). Jelzi azt is, hogy a XX. század csodafegyvere visszafelé tüzel. Az antibiotikumok irányába ma már többen fordulnak gyanakvással, mint bizalommal. Pedig ennek oka elsősorban nem az antibiotikumok alkalmatlanságában, hanem az emberben keresendő. Már megint kihúzott egy palackból egy dugót, anélkül, hogy meg-győződött volna annak tartalmáról. A következményeivel, pedig nem akar számolni.
Mi lenne ebből az orvostudomány tanulsága?
Elsősorban az, hogy el kellene már szakadnia az allopátiás gyógyítás hitétől, és a betegségek elleni „küzdelem”-től. Az allopátiának bizonyos életmentő helyzetekben van csak létjogosult-sága.
Másodsorban tudomásul kellene venni, hogy az ember nem csak a fizikai testéből áll.
Harmadsorban, és ez az első kettőből alapvetően következik, hogy felismerjék végre, azt amit a természetgyógyászat hirdet: a betegség nem fizikai, hanem lelki (asztrális), és gondola-ti (mentális) eredetű. Csak a betegség tünete jelentkezik a fizikai testen, mint következmény! Emiatt a gyógyulás sem indulhat ki innen!
Negyedsorban – és ez a leglényegesebb: a betegség ellen nem lehet harcolni! Semmilyen betegséget nem lehet megsemmisíteni, csak a tüneteket más irányba eltolni. Nem az orvos gyógyít, hiszen a betegséget a beteg ember saját maga indukálja; hogy világossá váljon a számára: rossz úton halad, változtatnia kell! A betegséget ezért, csak a beteg képes megszün-tetni, és nem az orvos, sem a természetgyógyász és legfőképpen, nem a gyógyszer.
Elgondolkoztató az is, hogy mennyire alárendelődött az orvos a gyógyszerek automatikus alkalmazásának. Sokkal nagyobb figyelmet kell szentelni a szervezet öngyógyító képességé-nek támogatására, mert az, mellékhatások nélkül megoldja a saját problémáját.
A fent idézett első riport, nem foglalkozott a már egyre jobban ismert ténnyel, hogy a betegek nagy része keresi fel az orvossal egy időben a természetgyógyászt is. Itt lép be a természet-gyógyász felelőssége a képbe. Mert (tisztelet a kivételnek) mit kap ma a beteg a legtöbb ter-mészetgyógyásztól? Ugyanazt, amit az orvosoktól; allopátiás kezelést! Ráadásul, a termé-szetgyógyászatnak csak az ő általa ismert (általában igen szűk) részéből. Egy kis fülgyertyá-zást, egy kis talpmasszázst, stb., amelynek egyedüli gyógyhatásában természetesen hisz, és nem veszi észre, hogy ez a módszer semmiben nem különbözik az általa oly gyakran elma-rasztalt orvosétól.
Hol van a holisztikus szemlélet? Hol van akkor a különbség a gyógyítás két (jelenlegi) ádáz ellensége között? Mi lenne ebből a természetgyógyászat tanulsága?
Elsősorban az, hogy nem elegendő néhány hétvégi „gyorstalpaló” tanfolyam elvégzése a praxis gyakorlásához. Az ezotéria és az önismeret alapvetően szükséges ahhoz, hogy másnak tanácsot adhasson a természetgyógyász.
Másodsorban az, hogy az ember holisztikus szemléletéhez a fizikai test ismerete (bizonyos anatómiai és orvosi alapismeretek) is hozzá tartozik. E nélkül joggal kapják meg a másik ol-daltól a felelőtlen kuruzsló jelzőt.
Harmadsorban, - de ez ugyanígy vonatkozik mindkét oldalra – a szakmai alázat és a honorá-rium nagyságának reális meghatározása. Sajnos ez ma (természetesen tisztelet a kivételek-nek!) sarkalatos kérdés! Bizony jó lenne időnként elolvasni mind a hippokrátészi, mind a ter-mészetgyógyászi eskü szövegét, majd annak szellemében tevékenykedni tovább. A betegnek joga van tudni a betegségéről és az alkalmazott terápiáról, hogy szabadon választhasson, mert így lesz igazán hatékony a beavatkozás.
Van tehát tanulság mindkét oldalon, de reméljük, hogy ebben a kérdésben is fejlődés lesz a közeljövőben már.
Lépjünk vissza egy kicsit az időben. 1997-et írunk. Megszületett a 11/1997. (V. 28.) NM ren-delet a természetgyógyászati tevékenység gyakorlásának egyes kérdéseiről. Régóta várt lépés volt ez, hiszen akkor már jószerivel az is természetgyógyászati praxist folytatott, akinek éjjel álmában jelenése volt! Ennek az írásnak nem célja a rendelet felett kritikát mondani – azt majd a gyakorlat adja meg – hanem egy másik, abban az időben a televízióban elhangzott nyilatkozatra szeretne emlékeztetni. Ebben ugyanis, reagáltak a magyarországi orvostudomá-nyi egyetemek nagytekintélyű vezetői.
Egybehangzó véleményük lényege az volt, hogy az orvostudományi egyetemeken természetgyógyászati oktatás nem lesz!
Kemény szavak ezek. Pedig néhány ezer évig az orvoslás és a természetgyógyászat egy volt. Csak az ipari forradalom után, a materialista eszmék térhódításával, de főleg a XIX. század-ban vált uralkodóvá az a nézet, „hogy ami objektíven nem szemlélhető, netán nem mérhető, az nem tudományos, tehát nincs is! Csak ez után kezdték a praxisában asztrológiát is alkalma-zó orvosra kijelenteni, hogy kuruzsló, pedig a XV. – XVI. század leghíresebb orvosa; Paracel-sus szerint ez fordítva igaz!
Azonban az azóta eltelt időben ez a szemlélet alaposan megkérdőjeleződött.
Werner Heisenberg a világhírű kutató szavait idézzük fel az objektív megfigyelésről:
„Nem létezik többé objektív realitás, illetve sohasem létezett. A megfigyelés megváltoz-tatja a valóságot. Csak addig olyan, ameddig megfigyeletlenül maradhat. S hogy mivé változik, az a megfigyelő személyétől függ.”
Ebből világosan látszik, hogy mi a helyzet az objektív megfigyeléssel és méréssel, ami a ter-mészettudományok alapja. Így alakult ki mára az a helyzet, hogy az orvostudománynak gyak-ran változó elképzelése van, pl. a táplálkozásról, amely az élet alapvetően legfontosabb része! Vajon miért van az, hogy a tanintézményeiken belül erről nem tanítanak semmit?
Ahhoz, hogy ezt a kérdést megérthessük, vizsgáljuk meg közelebbről, hogy:
mi is a tudomány?
Az oxfordi értelmező szótár szerint: történelmileg létrejött különleges társadalmi tudatforma.
Három fő területről: a természetről, a társadalomról, és az emberi gondolkodásról szerzett mindenkori ismeretek rendszerezett összességét jelenti. A „tudományos” jelző olyan kritéri-ummá vált, hogy a mai kor embere szinte kizárólag ezen méri le egy gondolat helyességét, még olyan területen is, aminek a tudományhoz semmi köze sincs.
A tudomány állandóan saját magát javítja, így a múltban kialakult ismeretek a mában már idejét múltakká válnak, ami ma igaz, holnap tévedés lesz! A tudomány története tehát az em-beri tévedések történelmével egyezik meg. A tudomány a látható, megfogható világ jelen-ségeivel foglalkozik – tehát az anyagi világgal. A gyakorlatban ez a módszer rögzült, ezért az anyagi világon kívüli dolgok létét automatikusan tagadja! Mivel munkamódszereit kiter-jesztette azokra a területekre is, amelyek nem anyagi eredetűek, ezért itt számára megmagya-rázhatatlan jelenségekbe ütközött. Ezekkel képtelen megbirkózni, ezért megbélyegző, elítélő jelzőket ragasztott rá: pl. misztikus, mágikus. Ahol pedig nem tudott kitérni a magyarázat elől, ott olyan paradox helyzetekbe keveredett, mint pl. a pszichológia esetében, miszerint annak a létét tagadja, amelynek hatásai a vizsgálódásának a tárgya: az emberi lelket!
Mik a tudományosság kritériumai?
A számunkra a legfontosabb a természettudományok területe, ezért nézzük meg, hogy mivel is foglalkozik? Azokkal a jelenségekkel, dolgokkal, amelyek megfelelnek a következőknek:
• megfigyelhetők
• modellezhetők
• reprodukálhatók
• a kísérletek a gyakorlatba visszacsatolhatók
Azokkal a jelenségekkel, amik a fentieknek nem felelnek meg, a természettudomány nem tud mit kezdeni. Már pedig a természettudomány definíciója szerint az orvostudomány sem te-kinthető tudománynak, hiszen az emberi szervezet nem egyenlő csak a fizikai testtel, hanem a pszichológia által tanulmányozott, „nem létező” lélek is a részét képezi. Akkor még nem is beszéltünk az emberi létet irányító szellemről, vagy a bioenergetika megfogalmazása szerint; a kozmikus információról, amely a homeopatikus gyógyítás alapelvét képezi! Bár az emberi szellem létét is tagadja az orvostudomány, de a homeopátiának, az alkalmazását szigorúan orvosi diplomához köti!
A legjobban akkor derül ki az ellentmondás, hogy ha az ember számára a legfontosabb dolog-gal, a táplálkozással foglalkozó un. „táplálkozástudományt” górcső alá vesszük.
Mi a helyzet a táplálkozástudománnyal?
• Azzal ma már az orvostudomány is egyetért, hogy két egyforma emberi szervezet nincs, ráadásul, ha humán táplálkozástani kísérletet végzünk, kiderül, hogy az anyagcsere folya-matokat nem lehet egzakt módon nyomon követni, tehát nem megfigyelhető!
• Életkorának megfelelően másképpen táplálkozik a csecsemő, a felnőtt, vagy az öregem-ber, de ez még sok más állapotának (alkati, hangulati, ideg, földrajzi helyzet, stb.) megfe-lelően változik. Ebből, pedig az a következtetetés vonható le, hogy egzakt módon nem is modellezhető!
• Az is teljesen világos, hogy, még ha ugyanazzal az emberrel végzünk is kísérleteket, ak-kor sem tudunk kétszer egymás után ugyanolyan fizikai, lelki és szellemi állapotban levő emberi szervezetet találni, hiszen egyetlen emberi sejtben egy másodperc alatt közel hét-ezer kémiai reakció játszódik le. Ebből, pedig az következik, hogy a kísérlet nem repro-dukálható!
• Az eddigiekből következően a kísérletek csak jelentős fenntartásokkal csatolhatók visz-sza a gyakorlatba.
Nyilvánvalóan látható, tehát, hogy a táplálkozástudomány, mint elnevezés kizárólag azért helytelen, mert a tudományosság 4 alapkritériuma közül egyiknek sem felel meg.
A rejtély megoldása ott van, hogy a tapasztalat szerint a táplálkozásra döntően és előre kiszá-míthatatlan módon hatással van a lelki, érzelmi és szellemi állapot! Ezek, pedig a transzcen-dencia témakörébe tartoznak és azzal a tudomány nem csak, hogy nem foglalkozik, hanem a létét is tagadja! Ez önmagában nem lenne nagy baj, ha az ettől eltérő véleményt megfogal-mazókkal párbeszédet kezdenének, netán megvizsgálnák állításaikat! A mai ember olyan élelmiszereket fogyaszt, amelyeknek már szinte semmi közük a természethez. Sok ezer évig vezetett bennünket az ösztönünk, azonban az elmúlt néhány évtized elegendő volt ahhoz, hogy a kémiai ipar könnyedén becsapja ezeket a finom ösztönöket, és saját érdekeink ellen cselekedjünk.
A fentiek alapján belátható, hogy a táplálkozástan nem írható le a tudomány eszközeivel, nem vonható le általános következtetés és nem alkalmazható mindenkire egyaránt. A témával foglalkozó akkor jár el korrekt módon, ha az általánosan megfigyelhető jelenségek mellett min-dig figyelembe veszi az adott egyén saját különbözőségét, amit a születési képlete, alkati jegyei, és kialakult életritmusa alapján határoz meg. Ezeket összegezve lehet azután a gyakor-latba átültetni az elméletek rá vonatkozó részeit.
Megállapítható tehát, hogy mivel az ember a test - lélek - szellem egysége, ezért a vele foglal-kozó orvostudomány pont emiatt nem felel meg saját követelményeinek. A transzcendencia a tudomány mai felfogása szerint értelmezhetetlen, de hiába tagadja létezését, annak minden közvetett formájával találkozik nap, mint nap. A legnagyobb ellentmondás pont abban rejlik, hogy bár az emberi testet már parányi részeire szedték a specialisták, de az ember nem egyen-lő ezeknek a piciny részeknek az egyszerű összességével. Annyival több, mint amennyit a természettudomány nem ismer el létezőnek.
Senki nem veszi észre, hogy ez ebben a formában ma már tarthatatlan?
Itt van az ideje annak, hogy két különálló, de egymással szorosan együttműködő ágazataként létjogosultságot nyerhessen a két szakma. Féltékenységre nincsen ok, mert a rendkívül nehéz, beteg kor olyan gondolatokat szül, hogy beteg ember bőven lesz, csak akadjon jó gyógyító – mindegy, hogy melyik oldalon áll!
Értelmes emberek már régóta próbálják a két szekértábort megegyezésre bírni. Dr. Ralph Bircher (a híres M.O. Bircher-Benner svájci orvos és táplálkozáskutató fia) – „Szigorúan bi-zalmas” című könyvében írja le a következő esetet.
Még a II. világháború előtt az akkori hitleri Németországban 1934 és 1941 között érdekes kísérletet végeztek. A kor legmodernebb kórházában a Johannstädter kórházban berendeztek egy kórtermet, ahol a betegeket az akkori legjobb orvosi és természetgyógyászati kezelések-nek vetették alá. Az évek során, kb. 3000 beteget kezeltek ilyen módon. Az együttműködés annyira sikeres volt, hogy három kötetes tanulmány is született belőle. Első kötete még 1938-ban látott napvilágot a lipcsei Reclam Kiadónál: „A hagyományos gyógyítás és a természet-gyógyászat összehasonlító vizsgálata” címmel. A hétéves munka eredményét „Eredmények és kilátások” címmel jelentették meg, az egykori „ellenfelek”, amelynek zárómondata ez volt: „El kell ismernünk, hogy a természetgyógyász kísérlet a hagyományos, tudományosan és kí-sérletekkel dolgozó gyógyászati központban teljes sikert aratott.”
Mi lehet a megoldás?
A fenti, több mint, fél évszázados példa mutatja azt a megoldást, amire ma mindenkinek: orvosnak, betegnek, természetgyógyásznak - a legnagyobb szüksége van!
Sürgős kormányzati feladat ennek a kérdésnek az elfogulatlan vizsgálata, majd a sürgős cse-lekvés. Létre kell hozni a nyugat-európai gyakorlatnak megfelelően egy olyan oktatási rend-szert, amely magas színvonalon képezi a természetgyógyászokat (természetesen nappali tago-zaton) és beengedi a friss (néhány ezer éves) tradicionális gyógyászati elveket az orvosi egye-temek (ma még) konzervatív oktatási struktúrájába. Meg kell szüntetni a hálapénz megszé-gyenítő, mindkét oldal számára kellemetlen intézményét. Nevezzék már végre nevén a gyere-ket. A gyógyítás rendkívül felelősségteljes szakma, amelyet társadalmilag és anyagilag meg kell becsülni. Csak így valósulhat meg a békés „rendszerváltás”, mert különben az antago-nisztikus ellentét „forradalmi” változásokat fog kiváltani.
Apc, 2004. február 5.
Varga Sándor holiszta, természetgyógyász tanár
Gondolatok az orvostudomány és a természetgyógyászat közötti feszültségekről. Elgondolkoztató az is, hogy mennyire alárendelődött az orvos a gyógyszerek automatikus alkalmazásának. Sokkal nagyobb figyelmet kell szentelni a szervezet öngyógyító képességé-nek támogatására, mert az, mellékhatások nélkül megoldja a saját problémáját.
Tetszett a cikk?



