Dr. Szebeni Jánossal, a nemrégiben létrehozott miskolci Bay Zoltán Nanotechnológiai Kutató Intézet Nanomedicina osztályának vezetőjével beszélgettünk kutatásaikról, céljaikról, a fejlesztések irányvonalairól.
A nanotechnológia egyik területe a nanomedicina. Mit takar e szakterület, milyen képet alakítsunk ki önmagunkban róla?
Röviden, a betegségek megelőzésének és kezelésének a nanotechnológia vívmányaira épülő új megközelítése. Konkrétabban szólva, a nanotechnológia alkalmazása minőségi ugrást biztosít a meglévő gyógyszerek hatékonyabbá tételében, mellékhatásaik csökkentésében, adagolásuk egyszerűsítésében, szabályozhatóságában. A nanomedicina reményt ad eddig gyógyíthatatlan betegségek gyógyítására is. Az orvostudomány ezen, egyre inkább elkülönülő szakterületének másik fő célja a képalkotó diagnosztikus és kutató analitikus eljárások javitása a betegségek és életműködések minden eddiginél részletesebb megismerésére, nano-kontrasztanyagok, nanométer felbontásu, csúcstechnológiát képviselő mikroszkópikus eljárások bevetésével. De idetartozik a humán genom megismerésén alapuló molekuláris genetikai eljárások terjesztése és továbbfejlesztése is. Talán nem árt emlékeztetni, a nanométer a milliméter milliomod része, a nagyobb fehérje molekulák, sejtszervek, vírusok dimenziója.
Az egészségügyben, gyógyászatban milyen területeken hasznosítják a nanomedicina eddigi vívmányait?
A nanomedicina gyógyításra szakosodó ága, amit nano-terápiának is nevezhetünk, eddig leginkább a tumoros és gombás betegségeknél hozott eredményeket. Nevezetesen, számos rák és fertőzéses megbetegedés kezelésének élvonalában megjelentek az irányítható, nanokapszulába zárt kemoterápiás szerek, példaként említve a liposzómába zárt doxorubicint és amphotericin B-t, melyek a petefészekrák és szisztémás gombás fertőzések gyógyítására lettek elfogadva. Mindkét szer előnye a mellékhatások, különösképpen a szívmellékhatások csökkentése azonos, vagy javult terápiás hatásfok mellett. A legújabb "nanosztár" rákellenes szerek, az Abraxane és Rituxan, a tumorsejteket aktívan megcélzó nano-gyógyszerek ismert példái. A nano-diagnosztika terén az ultrahangos képfelbontást a szó szoros értelmében "látványosan" javító nanobuborék kontrasztanyag, a SonoVue, és a mágneses rezonancia kontrasztanyag, gadolinium fullerén említhetők.
Milyen elven működik a nanomedicina?
A nano-gyógyszerek közös jellemzője, mondhatni kritériuma, a multimodularitás és multifunkcionalitás. E fogalmak azt jelentik, hogy a gyógyszer legkisebb vízoldékony eleme, ami a tápcsatornába vagy a keringésbe kerül, több modulból áll, melyek egymástól független funkciókat látnak el. A gyógyító funkcióért a hagyományos gyógyszermolekula felelős, míg a kiegészítő modulok a felszívódás, metabolizmus, szöveteloszlás javítását ill. a kezelendő sejtekhez történő célbavitelt biztosítják. A nano-gyógyszerek eddig alkalmazott, illetve kutatás alatt álló, szállító funkciót ellátó moduljai között a liposzómák mellett a micellumok, dendromerek, fullerének, egyéb hálózatos polymerek említhetők. Célzó funkciót antitestekkel, lineáris polymerekkel, glycolipid és glycoprotein ligandokkal érnek el, melyeket vagy közvetlenül a gyógyszermolekulára, vagy a szállító modulra kötnek. Hangsúlyozni szeretném, a gyógyszerek biológiai hatásait nem megváltoztatni, hanem optimalizálni kívánjuk.

A nanomedicina fegyvertára: különböző szállító és célzó modulok és gyógyszerek, nagyságuknak megfelelő pozicióban a nanométer skálán
Hogyan kell elképzelni a gyártási folyamatot, a becsomagolási mechanizmust?
Szinte minden nano-gyógyszer valamilyen speciális, általában szabadalommal védett komplex technológiával készül, a gyártási folyamatok, a gyógyszerek becsomagolásának módszerei rendkívül változatosak. Számunkra a liposzómák a fontosak, így a liposzómába zárásról tudnék a leginkább konkrétan beszélni. Nagyon leegyszerűsítve a folyamat a következőképpen zajlik. Először elkészítünk egy foszfolipid filmet, ami a szerves oldószer eltávolítását jelenti oly módon, hogy a lipid molekulák egy vékony filmet képeznek az edény falán. Ezt a filmet "nedvesítjük" a gyógyszert is magában foglaló vizes oldattal, aminek során a foszfolipid molekulákból a gyógyszert hermetikusan magába záró, lipid kettősréteg(ek)ből álló mikroszkópikus zsákok, vezikulák, azaz liposzómák képződnek. A gyógyszerbezárás egy másik, "távoli feltöltés"-nek (remote loading) fordítható módja szerint az üres liposzómákat gyógyszeroldatba helyezzük olyan fizikokémiai feltételek között, ami a gyógyszer felhalmozódására vezet a vezikulákban. Ha a gyógyszer nem vízoldékony anyag, a lipid molekulák közé oldjuk, így a liposzómák foszfolipid "bilayerének" alkotójával.
Abszolút léteznek, nélkülük el sem képzelhető az élet. Persze ehhez az állításhoz előre kell bocsátani, hogy én, mint biológiával foglalkozó kutató, nanorobotok alatt azokat a szubmikron nagyságú sejtszervecskéket értem (pl. a riboszómák, mitokondriumok), amelyek szünet nélkül mozgatják, görgetik, vágják és kapcsolják a különböző molekulákat a sejt életének fenntartására. Hasonlóképpen, számomra a vírusok, kisebb gombák és baktériumok, a nanorobot technológia zseniális megtestesítői: az persze más kérdés, hogy nem feltétlenül egészségünk szolgálatában. Kémikusok számára a nanorobotok makromolekuláris enzimkomplexek, melyek - mérnöki szemlélettel - molekuláris esztergapadok, emelők és daruk, melyek a nanométer nagyságrendben építkeznek "felfelé", makroszkopikus dimenziókba. A nanorobot koncepció egyébként fontos szerepet játszott a nanotechnológia fejlődésében az 1980-as évek közepétől, amikor Eric Drexler, a terület egyik úttörője, önmagát replikáló nanorobotokról kezdett beszélni, amik kontroljukat veszítve, beláthatatlan károkat okozhatnak az emberiségnek. Bár máig is vitatják, hogy funkcionális nanorobotok elvileg létrehozhatók-e a technológiai fejlettségünk mai szintjén, Drexler víziója jelentős riadalmat - és így figyelmet - keltett világszerte. Kis költői túlzással, a drexleri nanorobotok fiktiv lázadása fontos esemény volt a - korunk ipari forradalmának nevezett - nanotechnológia történetében.
Térjünk vissza a realitásokba. Itthon milyen készítményeket kutatnak és alkalmazásuk mennyire időszerű?
Magyarországon számos helyen foglalkoznak nanotechnológiával ill. annak különböző ágazatával. A rendkívül technológia-intenziv nanokapszulázáson alapuló gyógyszerfejlesztés, amit a miskolci Bay Zoltán Nanotechnológiai Intézetben indítottunk útnak az NKTH támogatásával, szoros együttműködésben a Semmelweis Egyetemmel, a Szentágothai János Tudásközponttal, a szegedi Bay Bio Intézettel valamint jónéhány külföldi intézettel, tudomásom szerint a hazai gyógyszerkutatás egyik új irányát képviseli. Meg kell jegyeznem azonban, hogy hosszú idő után külföldről hazatérve nincs teljes rálátásom a hazai mezőnyre e területen, így nagy örömmel veszünk minden programunkat elősegítő kollaborációs lehetőséget azokkal, akik e területen a múltban vagy jelenleg tevékenykednek. Intézetünk nanomedicina osztályán kiépülőben van egy ún. "tiszta szoba", azaz gyógyszerfejlesztő kisüzem amiben preklinikai kisérletekre ill. emberi kipróbálásra alkalmas minőségű és mennyiségű gyógyszer-jelölt készítményeket lehet gyártani. Első menetben különböző liposzómába zárt gyógyszereket kutatunk és fejlesztünk itt, többek között a - már említett - liposzómába zárt doxorubicin (Doxil) generikus változatát. E munkának az ad indokoltságot, hogy a Doxil egy, a petefészek, méh és sok egyéb daganatos megbetegedésben bevált sikeres gyógyszer, ami sokkal kevesebb mellékhatást okoz mint a szabad doxorubicin, vagy ezen betegségek kezelésének egyéb szokásos cytosztatikus szerei. Többek között a betegek haja nem hullik ki a kemoterápia nyomán. A kedvező hatás oka, hogy az ún. passzív célbavitel révén a liposzóma a tumorba irányítja a doxorubicint. A fejlesztés további fontos indoka, hogy a Doxillal jelenleg folyó számos klinikai kísérlet jó esélyt ad arra, hogy az említetteken felül a Doxil több más daganatos megbetegedés gyógyításában is szerepet kapjon a jövőben. A Doxil széleskörű alkalmazásának legfőbb gátja a magas ár: egy kezelési kúra több ezer dolláros költséggel jár. Mint az első forgalomba került nano-gyógyszer , a Doxil szabadalma néhány éven belül lejár, lehetőséget kínálva a gyártásra és forgalmazásra mint generikum. Egyik célunk erre a versenyre még időben felkészülni, a másik pedig az, hogy egy, a Doxilnál jobb biokompatibilitással bíró eredeti készítményt fejlesszünk ki.
Hogyan érhető el, hogy a Doxil csak ott fejtse ki hatását az emberi szervezetben, ahol szükséges?
Amint említettem, az ún. passzív targetálás révén. Ez azt jelenti, hogy a tumorok kapillárisainak permeabilitása, azaz áteresztőképessége kifejezettebb, mint a normális, egészséges szöveteké. A Doxil át tud jutni ezeken a kapillárisokon, ugyan akkor az egészséges szöveti kapillárisok lukain nem fér ki, így végül a daganatba irányítódik. A XXI. század új, innovatív nanomedicinája már sok olyan találmányt valósított meg, mely korábban legfeljebb csak a fantázia világában létezhetett.
Forrásunk: Házipaika.com



