Erika negyvenhét éves, 1988-ban, 29 évesen veszítette el a munkáját, azóta nem dolgozik. Közgazdasági szakközépiskolában érettségizett. A havi jövedelme, a nyugdíja ma már majdnem eléri a 35 ezer forintot.

Ezt annak köszönheti, hogy 2002-ben – tíz év után – az orvosi bizottság megítélte neki a 67 százalékos rokkant nyugdíjat. – Az egész úgy kezdődött, hogy 1980-ban kaptam egy tüdőgyulladást, de ez sajnos később derült ki, mert nem volt lázam, csak annyit éreztem, hogy nagyon fáradt vagyok. Elmentem a panaszommal a körzeti orvoshoz, aki azonban azt mondta, hogy biztosan arról van szó, hogy nem akarok dolgozni. Visszamentem hát a munkahelyemre, hiszen végül is tényleg csak fáradtságot éreztem, nem fájt semmim. Aztán muszáj volt leülnöm a gyengeség miatt. Akkor odajött az egyik kolléganőm, és azt mondta, hogy mi van veled, olyan üveges a szemed, de már nem tudtam neki válaszolni. Ezután négy hónapig jártam hetente a tüdőgondozóba.

1986-ban kullancsfertőzést kaptam, ezzel kezeltek sokáig, de hat évig tartott, mire kimondták, hogy nem pszichés eredetű, hanem Lyme-kór.

A két időszak alatt egyáltalán nem kezeltek asztmával, pedig akkor már időnként éreztem, hogy nem kapok levegőt. A nyolcvanas évek végén történt, hogy reuma orvoshoz kellett volna mennem, de nem tudtam otthonról elindulni, mert úgy éreztem, hogy a mellkasomon ül valaki, és ha megmozdultam, rosszabbodott a rosszullétem, befulladtam*. Amikor végre elmentem a reuma szakrendelésre, elnézést kértem az orvostól és elmondtam, hogy mi történt velem. Azonnal elküldött tüdőgyógyászhoz, aki megvizsgált, és így derült ki, hogy asztmás vagyok. Ez az orvosnő úgy helyrehozott, hogy szinte alig vettem észre a betegségemet. Persze néha már akkor is előfordult, hogy elő kellett vennem az utcán a rohamoldómat, egy gázzal hajtott pipát, de úgy emlékszem, az idő tájt jóval többször kinevettek emiatt az emberek vagy furcsán néztek rám, mint mostanában.

Aztán a régi tüdőgyógyász helyett egy másik vette át a szakrendelést, aki úgy gondolta, hogy feleslegesek a szteroidok a kezelésemhez, és kanalas köptető orvosságot írt fel helyettük. Sajnos az asztmámnak ez nem tett jót és a helyzeten csak az javított, hogy megtaláltam egy asztma klubot, ahol az előadást tartó orvost megkértem, hogy legyen a kezelő orvosom. Ez négy vagy öt éve történt.

Ma már nem tudok hangosan beszélni, kiabálni, nevetni, gyorsabban menni, ha többet beszélek, szakadozott lesz a hangom, tehát olyan hétköznapi cselekvések esnek a nehezemre, amik más emberek számára teljesen egyértelműek. Az asztma nem teszi lehetővé, hogy munkát vállaljak, mert sajnos manapság egy beteg embert nagyon ritkán vesznek fel dolgozni. Mostanában kicsit könnyebb az életem, mert bár mindenhová vinnem kell magammal az orvosságaimat, a gyógyszerfejlesztéseknek köszönhetően legalább nem három, hanem csak két pipa van a táskámban. Az anyagi helyzetem miatt szociális ebédet kapok a kerületi gondozási központban. Ha túl meleg az étel vagy a konyhából kiáramlik a gőz, mivel ez a tüdőmet irritálja, köhögni kezdek, de akkor is, ha elfelejtkezem magamról és kicsit gyorsabban eszem. Előfordult, hogy emiatt csúnyán rám szóltak, hogy ne szórjam szét a bacilusokat, de hát persze ilyenkor nem tudok beszélni, csak köhögök és csuklásszerűen fuldoklom.

Amióta az asztma klubba járok, van merszem ahhoz, hogy kimondjam, asztmás beteg vagyok. Nem erről szól a klub, de most már legalább tudok róla beszélni. Nem örülök neki, nem vagyok rá büszke, de nem szégyellem. És ezzel a többiek is így vannak. Már többször részt vettem gyógyszerek vizsgálatában, amikor hónapokon keresztül adatokat gyűjtenek az új orvosságok hatékonyságáról. Tavaly is benne voltam egy kutatásban, erről nem hallottam azóta. De most is részt veszek egyben és jó lenne, ha más számára is volna eredménye a részvételemnek, mert ez az orvosság ugyan a gyógyszertárban már kapható, de társadalombiztosítási támogatás nélkül több százezer forintba kerül. És ugye megjósolható, hogy így sem én, sem a hozzám hasonló anyagi helyzetben lévők nem tudják majd megvenni.

Nagyon régóta lakom a VII. kerületben, és több mint két évtizede vagyok asztmás. Néhány éve eszembe jutott, hogy talán elmehetnék én is a Mátrába, tüdőszanatóriumba. Betettek egy szobába, ahol hárman aludtunk. Olyan is volt a szobánkban, akinek fogalma nem volt arról, hogy amikor fullad valaki, azt nem azért csinálja, hogy ő ne tudjon aludni, hanem mert asztmás és éppen rohama van.

Tavaly azt mondta egy betegtársam, mikor eljöttem, hogy jövőre mikor jössz? Még nem tudom – válaszoltam –, mert nem tudok fizetni a helyért. Velem ellentétben ő már akkor megmondta, hogy augusztusban fog fent pihenni a hegyen egy nem fizető szobában. Ha ilyen meleg van, nem tudok kijönni a lakásból, mert befulladok.

Éjszaka sem hűl le a levegő, ami még rosszabb. És persze négy építkezés folyik az utcánkban, ami állandó zajjal és porral jár. Kértem üdülési csekket, de elutasítottak, pedig a jövedelmem alapján jogosult lennék rá. Megfellebbeztem az elutasítást, és most azt várom, hogy milyen eredménnyel járok. Ha mégis megkapnám, akkor talán el tudok menni a mátrai szanatóriumba a fizetős ágyakra is.

Sokszor azt gondolom, hogy az életem csak egy kínlódás. Például hogyan tudnám én megfizetni azt a vizitdíjat? Járok a háziorvosomhoz, reuma, kardiológiai, szemészeti, tüdő, urológiai és gasztroenterológiai szakrendelésre. Csak az asztmámra három receptet ír fel a kezelő orvosom. Erre kitaláltam, hogy akár meg is várhatom, amíg olyan súlyos lesz az állapotom, hogy majd a sürgősségin látnak el – ez az ellátás teljesen ingyenes. Aztán meg előbb-utóbb majd csak megfulladok.

(Az interjú 2006. július elején készült.)
ABOSZ
Keveseket érint, de egyre többen vannak
Akadémikus orvoslás fórum
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.