Az emberi test, mint mérnöki művészet, avagy kamera vagy számítógép-e az emberi szem? Mielőtt az orvostanhallgatók közel kerülhetnének választott szakmájuk titkaihoz, egy felavatási szertartáson vesznek részt, amelynek része a memorizálás és a válaszadás egy sor hagyományos kérdésre.

Mielőtt az orvostanhallgatók közel kerülhetnének választott szakmájuk titkaihoz, egy felavatási szertartáson vesznek részt, amelynek része a memorizálás és a válaszadás egy sor hagyományos kérdésre. Az egyik ilyen kérdés az, hogy hasonlítsa össze az emberi szemet egy fényképezőgéppel.


A válaszok tartalmukban és terjedelmükben igen változatosak – de ritkán olyan lényegre törően megértők, mint azé a hallgatóé, aki így felelt. „A szem és a kamera teljes mértékben különböznek egymástól A kamera lemezből készül, a szem húsból van.”

Nagy vonalakban a szem valóban úgy viselkedik, mint egy fényképezőgép, pontosan szólva, mint egy film-felvevőkészülék, amely képes nagyon jól felfogni a mozgó képeket, hogy aztán nyugalomban ismét meglehessen nézni, ha már nincsenek látótávolságon belül. De egy fényképezőgép kereskedő nem lenne különösebben elragadtatva a szemtől, mivel szembetűnő hiányosságok mutatkoznak annak konstrukciójában és kivitelezésében.

Ahhoz, hogy a szem szolgáltatásait meg tudjuk ítélni, először meg kell vizsgálnunk, milyen a szerkezete a szemnek és hogyan működik. A következőkre van szükség ahhoz, hogy a kamera el tudja látni funkcióját.

KAMERA
a) Egy fényérzékeny filmre vagy lemezre, amin megjelenik a tárgy, vagy a jelenet, amit az operatőr rögzíteni akar.

b) Egy lencsére, ami felfogja a képet. Ha csak egy lencsénk van, mint az egyszerű fényképezőgépekben, az bizonyos célokra alkalmas lehet, de általában többre van szükségünk. Leginkább az okoz problémát, hogy a kép közepe éles, a külső szélek elmosódottak. Ennek technikai neve: szférikus aberráció vagy eltérés. A nem megfelelő élesség másik oka az, hogy a lencse a színeket különbözőképpen töri, – ezt a jelenséget kromatikus aberrációnak nevezzük. Amennyiben több lencsés objektívet használunk, ezek a problémák elkerülhetők.

c) A távolság beállításának lehetőségei: mindenekelőtt el kell döntenünk, hogy közeli vagy távoli képet kívánunk készíteni, mert ez meghatározza az objektív és a film távolságát; a közeli képnél ennek a távolságnak természetesen nagyobbnak kell lennie, mint a közelinél. Az egyszerű kamerában az objektívet egy skálával ellátott menetes csőbe szerelik be, ami megmutatja, milyen értékre kell beállítani ahhoz, hogy a különböző távolságokra állított tárgyakról készített kép elég éles legyen. A távolság fölmérése történhet szabad szemmel, vagy a kamerára felszerelt optikai készülékkel, amely a tárgytól való távolságot egy skálán mutatja, amennyiben úgy állítjuk be a készüléket, hogy a két kép egybeessék. Automatikus távolságmérők is léteznek, ez egyszerűsíti a fényképezést.

d) A filmre eső fény szabályozása: ahhoz, hogy jó képet kapjunk, nagy fényerő szükséges, amely a film érzékenységének (vagy az exponálás gyorsaságának) megfelelően különböző. Hogy mennyi fény éri a filmet, egy olyan zárral szabályozható, amely általában a kamera belső oldalát teljesen sötétben tartja, de egy rugó segítségével egy másodperc töredékére kinyitható. A legegyszerűbb fényképezőgépeknél csak egy zár van, amelynek segítségével az ember eldöntheti, hogy mennyi időre engedi be a fényt. Ha a kamerának fényrekesze is van, – ez egy olyan berendezés, ami szabályozza a fénykéve átmérőjét – akkor a fényképésznek további szabadsága van az élesség beállítására. A rekesz egy sor fémlemezből áll, amelyek részben takarják egymást, és egy kerek (sokszögű) nyílást hagynak középen. A nyílás átmérőjét növelni vagy csökkenteni lehet, az objektív gyűrűjében elhelyezett gyűrű segítségével. Borús időben a fényrekeszt teljesen kinyithatjuk, tiszta fényben részben takarjuk az objektívet, hogy a fény csak kisebb nyíláson jusson be.

Egyszerűbb fényképezőgépnél gyakran csak érzésre lehet zársebességet (exponálási időt) választani. Megbízhatóbb eredményt kapunk, ha fénymérőt használunk – ez egy kis foto-elektronikus sejt, ami olyan mérőhöz kapcsolódik, amely egy meghatározott fényrekesznyíláshoz és egy bizonyos film-fényérzékenységhez megadja a helyes exponálási időt. Néha a fotósejt (vagy a segédelemek) áramát használják arra, hogy a fényrekesznyílást és a zársebességet beállítsák.

e) Túlzásnak tűnhet, hogy zárat is és fényrekeszt is alkalmazunk, mivel mindkettő önmagában is szabályozza a filmet érő fénymennyiséget. Nagy fényrekesznyílás rövid exponálási idővel kombinálva ugyanannyi fénymennyiséget ad, mint a kis fényrekesznyílás hosszú exponálási idő mellett. Mégis a fényrekesz és a zár együttesen biztosítja a fényképésznek a jó eredményt nagyon különböző fényviszonyok mellett, és további lehetőséget nyújt különleges helyzetekben. A fényrekesznyílástól függ az élesség mélysége, tehát az objektívnak azt a képessége, hogy a különböző távolságban lévő tárgyakat tervezett élességgel fényképezhessünk. Kis fényrekesznyílásnál a közeli és távoli tárgyak egyaránt élesek.
Nagy fényrekesznyílásnál sokkal kisebb az élességi mélység. Portréfényképezésnél kívánatos lehet nagy fényrekesznyílást használni, hogy a háttér ne legyen éles. Ha az ember mozgó tárgyakat akar fényképezni, rövid exponálási idő és nagy fényrekesznyílás szükséges. Amikor egy épület részletét fotózzuk, kis fényrekesznyílást és viszonylag hosszú exponálási időt választunk. Számolnunk kell azzal is, hogy a kamerát nem tudjuk teljesen nyugodtan kézben tartani, az exponálási idő alatt, ha az több mint 1/50 másodperc. Következésképpen rövid exponálási időt válasszunk abban az esetben, ha nem használunk fényképezőgép-állványt.

FÉNYMÉRŐ BEÉPÍTÉSE
Kezdetben a fényképész fénymérője viszonylag nagy helyet foglalt el, ezért azt kézben kellett tartani. Később sikerült kisebb modelleket gyártani, majd lehetővé vált az fénymérő beépítése a kamerába, lehetőleg az objektív fölé. Minthogy a fénymérő még így sem ugyanazt a fényt kapja, mint az objektív, ezért félrevezető értéket adhat.

Ezért gyűrű formájúra készítették, és az objektív körül helyezték el. Kielégítő eredményt csak akkor kapunk, ha az objektíven keresztül mérjük a fényerősséget. A fényt egy tükör fogja fel, majd áthalad az objektíven, és lencsék, prizmák vetítik a keresőbe.


Az objektívbe kerülő fényt két fotoelektromos sejt vizsgálja (ez a keresőbe van beépítve), azok továbbítják a megfelelő értékek eredményeit az exponálási idő és a fényrekesz beállításához. A zárót mozgató mechanikus tükör is elmozdul az útból, hogy az objektíven át bejutó fény közvetlenül elérhesse a filmet.

(A vázolt példa hűen tükrözi a természet formáló, ötlet- és példaadó hatását a technika fejlődésére.) A szem fénymérője, amelyet az agyban és a recehártyán lévő „látás számítógépe” ellenőriz (látóközpont), méri a lencsén áthaladó fényt anélkül, hogy tükrökre vagy prizmára lenne szüksége, mint ahogy ezt a technika nem nélkülözheti.

MOZGÓ KÉPEK
Lényegében a szem egy lencse, amely az előtte álló képet leképezi. Fényérzékeny film helyett recehártyánk van, amiről a jelzések tovább jutnak az agyba. Ha a technika egyszerűsítő szerkezeteivel vetnénk össze, sokkal bonyolultabb összefüggéseket látunk. Egyszerű kép helyett – mint hogy a lencsén bejövő fény a fényérzékeny sejtekhez kerülne – az idegsejtek és más szövetek bonyolult tömege mögött a látóidegek helyezkednek el. Más szavakkal, a recehártya külsőrétege az agy előőrse. Hogyan tudunk egyáltalán látni egy képet, amikor ennyi akadály áll utunkban?

A válasz erre a kérdésre elvezet a szem egyik legnagyszerűbb tulajdonságához, hogy mozgásra összpontosít, és kitörli az állóképeket közvetlenül az után, ahogy képződtek. Azért nehéz ezt bemutatni, mert szinte lehetetlen a szemet abszolút nyugalomban tartani egy másodperc tört részénél tovább.

A szem szüntelen mozgását úgy tanulmányozhatjuk, hogy egy kontaktlencsét helyezünk rá, arra pedig egy kis tükröt ragasztunk, majd a fénysugarakat a tükörből mozgó filmre tükrözzük. Az ilyen jellegű kísérlet megmutatja, hogy a szem soha sincs nyugalomban. Egészidő alatt gyors rezgésben van. Ha az ember olvas, vagy egy képet néz, a szem kis, rezgő mozgásokat végez 1/10 másodperces szünetekkel. Ha a szem egy mozgó tárgyat követ, a mozgás kiegyenlítettebb.

Úgy tűnik, hogy a szemnek nincs szüksége a recehártyán megjelenő állóképre ahhoz, hogy kielégítően működjön, hogy a szem mozgását megszüntethetjük, ha a kontaktlencsét tükrökkel kombináljuk - kísérleti személy esetében ez megfigyelhető -, így elérhetjük a recehártyán megjelenő kép viszonylagos nyugalmát. Ekkor a következő történik: a kísérleti személy először tökéletesen tisztán látja a tárgyat, de a látókép néhány másodperc után elmosódik, és három, négy perc elteltével a szem csak egy egységes, szürke felületet regisztrál, részletek nélkül. További rövid idő után a látómező egészen fekete lesz, olyannyira, hogy semmit sem tud felfogni; esetleg hol fellép, hol eltűnik az eredeti tárgy valamilyen gyenge leképeződése. Ebben a helyzetben a kísérleti személy egy kört vagy egy négyszöget ábrázoló tesztképet csak részben lát, úgy mint egy vagy néhány vonalat. A tükröket és lencséket átállítva a recehártyán megjelenő kép kicsit élesedhet, a kísérleti személy néhány másodpercre ismét világosan lát.

A szem, úgy tűnik, természeténél fogva képes feldolgozni azokat a megrázkódtatásokat, amik gyakran tönkreteszik az amatőrfotósok képeit, ha kamerában keletkeznek. Sőt nem képes élesen megtartani a képet, ha nincs mozgásban egész idő alatt.

Dobosy Ildikó
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.