Mielőtt a kerékpárosok viseletéről beszélnénk, feltétlenül meg kell említeni néhány dolgot és ennek a közlekedési eszköznek a történetét. Azt mondják, hogy 1816-ra egy Karl Drais von Sauerbronn nevű német báró feltalálta a kerékpárt, tulajdonképpen egy kétkerekű fakeretet, amely csak akkor haladt, ha a használója a lábát erősen beletúrta a talajba. A feltaláló azt remélte, hogy találmánya hatékonyan helyettesíti majd a lovat, és megszünteti a zab költségeit, amelyek jelentősen megemelkedtek.
A két évvel később Párizsban, feltalálója tiszteletére draisienne néven (franciául ezt a nevet viseli ma a vasúti síneken közlekedő könnyű jármű) bemutatott velocipéd csodálkozást, de kíváncsiságot is keltett, különösen a fiatal arisztokraták körében, akik a gépezetben a szórakozás új lehetőségét látták.

Angliában a velocipédet Denis Johnson, egy londoni lovaskocsis vezette be, aki az első kerékpáros lovaglóiskolát is megnyitotta. Hamarosan a londoni társadalmat elborította a kétkerekűek őrülete.
1870-re egy nagykerekű és egy kiskerekű biciklivel közlekedő úriember megjelenése a férfiasság és a különleges fizikai képességek jele volt, de a nők számára a biciklizés szokását nem tartották helyénvalónak. A viktoriánus korszakban illetlenségnek számított, ha egy hölgy nyilvánosan pedálozott egy ilyen gépezeten.
Ezután a kerékpároknak fantáziadúsabb alternatíváit javasolták, kezdve az egy oldalon lévő pedálokkal rendelkező kerékpároktól a nagy, párhuzamos kerekekkel rendelkező triciklikig. De még ez utóbbiak megjelenése sem oldotta meg a ruházat problémáját, ami a női (tri)kerékpárosoknak súlyos baleseteket okozott. Pedig 1881-ben még Viktória brit királynő is triciklit rendelt lányai számára.
A hölgyeknek azt tanácsolták, hogy a ruhájukat csatok segítségével fogják át az illetlen bokák körül, hogy ne lehessen látni őket pedálozás közben. Ezeket a csatokat a hölgynek a kerékpáron való leereszkedéskor le kellett venni, a ruha pedig visszatért a normál megjelenéshez.
Amerikában 1878-ban gyártották az első kerékpárokat. Bár a nők vonakodtak kísérletezni az új járművel, az orvosok egészségtelennek tartották a szokást. Nem ajánlották a törékeny nemnek, hogy kipróbáljon egy ilyen közlekedési eszközt. De anők kerékpár iránti lelkesedésearra kényszerítette a stylistokat, hogy piacra dobják a "racionális ruhát", mert ebben új pénzkereseti lehetőséget láttak.
A ruha előfutára Amelia Bloomer volt, aki a "Lily" című feminista magazinban megjelent cikkel kavarta fel a kedélyeket. Azt ajánlotta az európaiaknak, hogy vegyenek példát a törököktől, tekintettel arra, hogy az ő ruházatuk sokkal praktikusabb, és viszonylag könnyen alkalmazkodik a kerékpározáshoz. Amelia a kétrészes öltönyt, a nadrágot és az egymás fölött viselt ruhát javasolta. Vagyis szűk nadrágot a bokák körül és térdnél levágott ruhát. Ezt a fajta ruházatot, amely a gépen lovagló test képét nyújtotta, azonban megdöbbentő módon az erkölcstelenség gondolatával társították, és a szexualitás kiéleződésének tekintették.
Az urak számára a kerékpározás gyötrelmei kisebbek voltak. Ők egyszerűen átváltottak a lovaglóruhákról a gyapjúból és pamutból készült pólókra és rövidnadrágokra.
Az úri öltözködés 1900-ig fekete gyapjúnadrágból állt, hogy elrejtse a szennyeződések foltjait, szarvasbőrrel bélelve. A gyapjúból készült ruhadarabokat jobbnak tartották a pamutnál, mert jobban felszívták az erőfeszítésből eredő izzadságot, ezért a férfiak a pamuting fölött gyapjúmellényt viseltek. A hátránya az volt, hogy a gyapjú nem engedi át a levegőt a szálakon, és így nem szellőzteti a testet. Mivel a hőség nem oszlott el, a gyapjúruhák hamar kínszenvedéssé váltak, a szagról nem is beszélve.
Az igazi forradalom 1940-ben következett be, amikor Armando Castelli olasz szabó feltalálta a selyemingeket. Ezeket hűvösebbnek tartották, ráadásul a festék jobban tapadt az anyaghoz, ami fontosnak bizonyult a profi kerékpársport fejlődésében. A versenyélet résztvevői ilyen körülmények között valóságos reklámtáblákká válhattak, a szponzorok legnagyobb örömére.
1958-ban Joseph Shivers (1920-2014) vegyész, a Du Pont Benger laboratóriumának munkatársa a poliésztert és az elasztánt kombinálva feltalálta a Lycrát (spandex, ahogy az Egyesült Államokban nevezik, az expands anagrammája, vagy elasztán, ahogy más országokban mondták), a guminál erősebb és tartósabb anyagot. A lycrát 1962-ben kezdték el ipari méretekben használni, és karrierje még korántsem ért véget.
Azóta a kerékpárosok elhagyták a gyapjút és a pamutot, az új szintetikus, aerodinamikus anyagok javára, amelyeket a testre öntöttek és élénk színekkel nyomtattak. Mintha egy SF-filmből kölcsönözték volna, a motorosok öltözéke (amelyből a gumipánttal szorított miniatűr lencsés szemüveg és az elmaradhatatlan kemény műanyag sisak) ma már rendkívül felismerhető.



