Túl azon, hogy vagdaltassa szét meg össze magát, akinek két anyja volt, az is felmerül bennem, hogy miért van erre igény? Nem elég műanyag körülöttünk már minden? Műkaját eszünk, műzenét nyom a rádió, legyünk mellé műnők is?
Bóti cici mindenek felett?
Nyerhetek a tombolán egy teljes mellplasztikát is, de jó. 100 éve harcolnak a nők azért, hogy egyenrangúnak számítsanak a férfiakkal, meg ne nézzenek minket szexuális tárgynak. Szerintem elég durva, hogy még 2019-ben is az a trend, hogy csöcsöt villantsunk, és hagyjuk, hogy a pasik a melleinkkel beszélgessenek. (Ismeri mindenki ezt a típust, aki leül veled szemben, akár komoly dologról tárgyalni, és nem a szemedbe néz, csak a cicire bír fókuszálni.)

Tényleg itt tartunk még mindig? Hogy számít, mekkora a mellem?
És nem csak a mellméret a kérdés. Miért tartjuk ennyire fontosnak a külsőségeket? Nem azt mondom, hogy szakadtan és koszosan kéne egymást boldogítanunk, de nem ér többet a természetesség, mint a megcsinált szépség?
Azt gondolom, hogy a plasztikáztatás csak valamiféle pótlék… azoknak, akik elégedetlenek magukkal. Valójában nem a testükkel elégedetlenek, de arra sokkal egyszerűbb ráfogni.
Azért nem találom meg a páromat, mert ronda vagyok. Kicsi a mellem, lóg a szemhéjam. Öregnek nézek ki (van a programban olyan előadó, aki 10-15 évet „fiatalít”). Három fülem van. Na, jó, az extrém esetek, amikor a mindennapi életet lehetetleníti el egy – plasztikai úton orvosolható – testi elváltozás, pl. mert folyamatosan megbámulják az embert, beszólnak, stb. szerintem is kivételt képeznek. De ezek elenyésző százalékban fordulnak elő.
Az ok szerintem sokkal mélyebben van, faragtathatok én magamból Barbie babát, ha nem vagyok képes önmagam elfogadására, akkor Barbie-ként sem leszek az.
A lelkünket, igazi énünket semmilyen csúcssebész kése nem fogja széppé szoborni. Akkor meg minek?
Kapcsolódó cikkek



