De miért kell a halállal foglalkozni ahelyett, hogy élnél?
Ezt a kérdést a párom tette fel nekem a minap, amikor szóba került, miért írok cikket a szerelemről és mi köze van ennek a jógához? Azt feleltem, hogy a jóga csodálatos hatásokat produkál a testünkre, de ez „csak” mintegy mellékterméke a jógának. A jóga sokkal inkább egy olyan önfejlesztő eszköz, mellyel közelebb kerülhetünk Önvalónkhoz. Megismerhetjük, kik vagyunk valójában, milyen görcsök, félelmek kötnek még bennünket, többek között a fizikai testünkhöz. Ennek része az, hogyan kezeljük érzelmeinket és megnyilvánulásainkat egy párkapcsolatban, hogyan viseljük el a munkahelyi konfliktusokat, hogyan válunk képessé növelni hatékonyságunkat, fókuszáltságunkat – de mindennél inkább a halálra készít fel bennünket.
Amikor a jóga és halál kapcsolatáról beszélek, az nem jelenti, hogy elszakadunk a fizikai valóságtól és csak azon mantrázgatunk, hogy békésen és megvilágosodva távozzunk majd, ha eljön az időnk. Azt is jelenti, hogy bármely pillanatban úgy tudjuk érezni: jó, hasznos, nemes életet éltem, nincs olyan dolog, ami miatt lelkiismeret furdalásom lenne, hiszen akitől bocsánatot kellett kérnem, attól már kértem. Nem azért, mert tudtam, hogy meg fogok halni. Hanem azért, mert az élet mindennapjainak körforgásában belső késztetéssé vált, hogy ezt ne odázzam el. Nincs lelkiismeret furdalásom mindazért, amit nem próbáltam ki, amit nem tettem meg, de megtehettem volna. Mert megteszem, nap mint nap, nem tolom ki valamilyen anyagi vagy külső feltételhez kötve a megvalósítását.
Úgy is fogalmazhatnám, hogy a halál jógája pont abban segít, hogy az életünket minél teljesebben és aktívabban éljük minden pillanatban.

A félelmetes kaszás
A halál jógája nemcsak teljes életet segít élni. Mankó és lelki, mentális felkészülés halálunk pillanatára is.
Szerencsésnek érzem magam. Részesülhettem abban a hihetetlen csodában, amit az ember akkor él át, amikor a hozzá legközelebb álló szerette távozik el, ő pedig mellette lehet az utolsó pillanatokban is. Soha nem gondoltam volna korábban, hogy erre az eseményre így tekintek majd. Bármi is történt ott, olyan mértékű szeretet, béke és végtelen boldogság jelent meg, melyre nincs más magyarázat, csak hogy mindaz, amit a keleti filozófia tanít (hogy életünk nem ér véget a halál pillanatában) kézzel fogható valóság.
Valamennyi keleti filozófia a maga módján arra készít fel bennünket, hogy képessé váljunk a halálunk pillanatában tudatosan jelen lenni, így elkerülhetünk számos fölösleges szenvedést a különböző létformák között, a végső cél pedig természetesen az, hogy képessé váljunk eddigi életeinkben felhalmozott karmáinkat letenni, és egyszer végre kiszakadni a folyamatos újjászületések kényszerű körforgásából, a szamszárából. Minden újabb testünk alkalmazza az előzőekben megszerzett tapasztalatokat, ezért ahogyan sosem hagyunk ki ászanákat, ugyanúgy nem kaphatunk olyan testet sem, amelyre még nem vagyunk készen.
Lényeges azonban, hogy bár a testek éppúgy változnak, ahogyan a testtartások is, mégis van valami bennünk mélyen, ami állandó, éppen úgy, ahogyan a múla bandha az ászanákban.
Ezután a változatlanság után kell kutatnunk életről-életre, ez az örök feladatunk, a szvadharmánk. Ha egyszer rálelünk arra, ami mindig jelen van, ami nem hal meg a testtel és nem születik újra, akkor tudhatjuk, hogy megérkeztünk.
Kép forrása: Pixabay



