Az eredetileg francia származású szó – galoche – minden bizonnyal német közvetítéssel – die Galosche – került hazánkba.
A szó tulajdonképpen egy egyszerű gumicipőt, fatalpú cipőt vagy sárcipőt takar, amit általában a kertben végzett munkák során viseltek eleinte csak a férfiak. Később már minden méretben kapható volt, és őszi - téli viseletként az alapruhatár részét képezte. A cipők ugyanis korábban nem voltak ízhatlanok, külön módszerek voltak arra, hogy impregnálják őket mindenféle módszerekkel, például viasszal, zsírral, faggyúval. (Gondoljunk Nemecsekre, akinek hatalmas kincs lett volna az a cipőkrém, ha a többiek meg nem eszik!) Amikor a kaucsuk elterjedt, ezek a cipőre vehető sárcipők igen jó szolgálatot tettek az embereknek, hogy a lucskos időben ne kelljen vizes kapcában - nicsak, még egy ismeretlen szó :) - járniuk.
A kapca egy olyan puha textilcsík, amivel az emberek a lábukat tekerték be óvatosan, hogy az egyrészt ne fázzon, másrészt ne törje fel a cipő. A zokni, különösen a kötött zokni nem volt olyan ismert, a kapca volt a mindennapos viselet, amit künnyű volt mosni, szellőztetni, cserélni, esetleg ha elrongyolódott akkor újat vágni helyette. Bizony a rossz cipőben a durva anyagú kapca könnyen fel tudta törni eleink lábát, nem volt könnyű az életük, mint nekünk ma a zokni és a vízhatlan cipő idejében.
A cipő praktikussága az volt, hogy általában egy másik lábbelire húzták fel, hogy ezzel megvédjék azt a sártól, piszoktól.
Manapság főleg munkavédelmi boltokban találhatunk rá erre a kalucsni nevű gumicipőre, mindenféle méretben. De azt vajon tudjuk-e hogy a műtőkben, vagy steril helyiségekben használatos nejlon lábvédőnek, cipővédőnek az őse is ez a kalucsni?
A népi nyelvhasználatban az idős, sokat látott, sokmindent kiállt - emiatt talán zsörtölődőbb, morgósabb - emberre mondták, hogy "vén, kimustrált kalucsni", a feslett erkölcsű nőre pedig azt, hogy "mindenki kapcarongya" - vagyis bárki felpróbálhatja.



